Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A szocialista realizmus

nyörü leányára, a fantáziára, amely a szabadon szárnyaló képzelet világába röpit." S itt különböző átmenetek és fokozatok vannak.

A nagy fantaszta tipikus példája E. T. A. Hoffmann, aki tagadó realista módján, szatirikusán ábrázolja a valóságot , de emellett fantasztikus tipusokat emel ki a valóságból. Nézzük például Hoffmann diákját - itt a valóságtól való bohém eltávolodással van dolgunk, manzárdszobai kávézással és vidám, kellemes kísértetekkel. Ha mindezt álomnak fogjuk fel, akkor romantikus fantasztikummal állunk szemben, amely eltávolodik az élettől. Ha ezt a reális világgal szembeállított világot másik, de szintén létező világnak ismerjük el, akkor misztikumba esünk, amely nem a tudományra támaszkodik, hanem „valami másra”. Ez a „más valami" rendkívül hatalmas erő, amely végül - Nietzschének Wagnerre vonatkozó meglátása szerint - „a kereszt lábához" taszít.

Ez hát a burzsoá művészet skálája: statikus realizmus, tagadó realizmus, a valósággal szembeállított romantikus illúziók különböző fokozatai.

Kivételt csupán néhány felvillanás jelent, amely a proletár művészet irányzataira emlékeztet. E müveket a fiatal burzsoáziának néhány olyan képviselője alkotja, akiket ez utóbbi nem tiport el; Lenin kifejezésével élve, a fejlődés amerikai utjának hive.

Mi a szocialista realizmus?

Elsősorban realizmus, a valósághoz való hűség.

Mi nem szakadunk el a valóságtól. A valóságot tevékenységünk porondjának, anyagnak, feladatnak tartjuk. De ez a realizmus leirja az emberiség történetének minden sötét epizódját, a feudális és burzsoá rabság borzalmait, a támadó és létéért küzdő kapitalizmus rémségeit. Tudjuk, hogy ezek a lépcsőfokok elkerülhetetlenek voltak, rajtuk keresztül haladt a társadalmi fejlődés olyan feltételek felé, amelyeket most, a Szovjetunióban megteremtettünk - a- 66 -