Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Tíz éves a Kamara Színház

tékes előadást teremtett, amelyeket a formai tökéletesség és átfogó, magas rendű filozófiai tartalom jellemzett.

Áz ilyen tipusu színháznak is joga van az életre, bár el kell gondolkozni azon, hogy színházaink további fejlődésének fő útja ismét a társadalmi problémák, a mindennapi élet eleven ábrázolása, a pszichologizálás felé balad - tehát közelebb jár a Kis Színház hagyományaihoz. Természetesen ezzel párhuzamosan nyilik egy keskenyebb ut a farce, az esztrád stb. előtt is, mint ahogyan az irodalmi folyóiratok mellett megjelenhetnek és meg is kell jelenniök szatirikus- és vicclapoknak is.

Tairov színháza további lépéssel távolodott a társadalmi problematikától. Tairovot már egyáltalán nem érdekelte a színdarabok tartalma, eszméje, sőt még az sem, hogyan ábrázolta a drámairó a hősök lelkiéletét s milyen e müvek irodalmi jelentősége. Jelszava a „neorealizmus", s ezen Tairov a szinpadtól, a „csalástól" való teljes eltávolodást érti. A nézőnek tisztán kell látnia, hogy előtte szinészek állnak, akik a szereplők áttetsző maszkjait magukra öltve bemutatják szinészi művészetüket.

Ennek eredményeként a szinészek értelmező és pszichológiai feladata csökkent. Annál több külső feladatot bizott rájuk Tairov: szinte akrobatikai szinten kellett bánniuk hangúkkal és testükkel. Ezzel egyidejűleg különös jelentőséggel ruházta fel a szinpadteret és mind merészebb díszleteket alkalmazott, amelyek egyáltalán nem vágtak egybe a darab értelmével, külső formájával s feladatuk mindössze az volt, hogy kíséretet szolgáltassanak a dráma ürügyén ötletes játékot produkáló színészeknek.

Tairov ezen az utón egyebek közt a szinészi ügyesség csúcsaira akarta feljuttatni művészeit - olyan kivánalom ez, amely már feledésbe merült. A szinpadi virtuozitásra törekedett. Igen, Tairov szinészei csöppet sem utánozták az életet, ami távolról sem mondható el a Művész Színházról. Tairov szinészének szinpadi értelemben felsőbbrendü- 54 -