Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Gogol Revizora és Meyerhold Revizora

valóságként kell felfognunk, hanem olyan valóságként,amely spicces fól-öntudatlansághól gomolyog elő.

Misztika lenne ez? Mióta misztika ez, az ördög vigye el! Miért van joga a regényírónak annak leírásához, milyennek látja egy pityókos ember a világot s miért nincs rá joga a színháznak? Eddig valóban mindig azt követeltük meg a színháztól, hogy csak azt mutassa meg, amit a közönség lát. Kivételt csupán a misztikus müvek és az áltudományos hallucinációk jelentettek. Meyerhold ennél sokkal tovább ments nem kísérteteket és nem hallucinációt mutat be, hanem az alkoholmámorban eltorzult valóságot.

Még jobban meghökkenti és felháborítja azokat a nézőket és kritikusokat, akik nem tudnak eligazodni Meyerhold logikus, de a szinházi világban uj eszközei között, a nyolcadik kép, az „Ütés”.

De emlékeztetnem kell arra, hogy az előző kép, „A földreteritett elefánt", holtrészegen, ittas álomban mutatja be Hlesztakovot. A nap folyamán már sikerült kifosztania a hivatalnokokat. Álmában különös összevisszaságban merül fel előtte arcuk. Kacér nők lejtenek el előtte sorban, úgy érzi, hogy ajándékot átadó, remegő kezek nyúlnak felé s pénzzel bélelt boritékok felhői hullámzanak előtte.

Indokolt az a koncepció is, hogy a valóság színpadi ábrázolása a főszereplő szemén át történik, azaz mindent Hlesztakov szemszögéből látunk.

Meyerhold ezzel a módszerrel élt, amikor a polgármester házában ebéd után felszolgált desszertek jelenetét a spicces ember szemén át mutatja be, majd Hlesztakov különös, stilizált ittas álmán keresztül ábrázolja.

Nem bátor dolog ez? Nem szélesiti-e ez a színpadtechnika lehetőségeit? Nem esik-e távol ez attól a kitűnő, de könnyen unalmassá váló és - tegyük kezünket a szivünkre! - némileg monoton reális jelenettől, amikor Hlesztakov előtt egyik hivatalnok a másik után vonul fel ajándékaival? Hadd maradjon meg a régi változat is, de örömmel kell- 46