Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Georg Kaiser

rontja el. Természetesen a Géz sajátos mondandója, témája bizonyos mértékig kibékíthető ezzel a mechanizált nyelvvel. Bizonyos mértékig, de nem teljesen.

Ami Kaiser drámáépitésének technikáját illeti, ebben a vonatkozásban nincsenek ellenvetéseim. Kaiser nem rabja a sablonoknak és nem kiván bármi áron ujitani. A Gáz kivételével, ahol a jelenetek elrendezése és a feltételezhető rendezés is mechanizált, Kaiser magában a dráma megszerkesztésében nem törekszik rendkivüli eredetiségre és extravaganciára. Ez a szabadság megmutatkozik a dramaturgiai megoldások rendkivüli változatosságában. Igaz, jelen esetben Kaiser elődökre talál: Bemard Shaw-ban, WedekLndben, Strindbergben, néhány orosz komédiairóban stb.

összefoglalva: Kaiser kétségtelenül tehetséggel gazdagon megáldott és a maga módján jelentős iró. Teljesen le tudná vetkőzni a rátelepedő reklámszerü harsány mechanizált stilust. Igaz ugyan, hogy mindez oly erősen fogva tartja, hogy szinte furcsa lenne elképzelni Kaisert ezek nélkül a gyengeségek nélkül. Ez a stilus úgyszólván mindennapi és legkedvesebb öltözéke. De az öltözék alatt ott találjuk az élő, örök emberi Kaisert, aki nem szakított a művészet nagy tradícióival, hanem uj dallamokat csal elő belőlük, mert uj lélek lakik benne, uj feltételek és uj körülmények között. Mindennél fontosabb lenne, hogy az ifjú expresszionisták megszabaduljanak a piac, a plakát hatásától, megszabaduljanak a gép hatalmától, tárják fel magukban az igazán emberit. Ebben az esetben tanításuk felfoghatóvá válik, a nagy hatalmú művészet meggyőző erejűvé, széles körökben népszerűvé.

Ebben az értelemben mintha mind Franciaországban, mind Németországban hatnának a művészi szintézis, a monumentális nyugalmi állapot felé törekvő tendenciák, egyre gyakrabban esik szó arról, hogy vissza kell térni az antik korhoz, a reneszánszhoz. E visszatérés azonban nem úgy értendő, hogy a művész belemerül e korszakok őserdejébe,ha- I2h -