Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

Georg Kaiser

humorra tér át, vagyis a gúny enyhébb formáira. Mindazonáltal felségesen gúnyolódik, vidáman és gyakran graciózusan. Pezsgő vidámság jellemzi a burzsoá esztétizmus szinte zseniálisan transzponált kritikáját, amelyet az Európa cimü darabban nyújt. Nem lehet megjegyzés nélkül hagyni olyan finom humorral átitatott darabokat, mint például a Kentaur.

Kaiser positiv ideáljai kétségkívül vitathatóbbak, így pl. A calais-i polgárok belső pátosza könnyen elcsúszik a pacifizmus vagy a patriotizmus irányába, és ha nem ismernénk Kaisert, nehéz lenne megmondani, mi dominál ebben a pátoszban; valóban a szabad szocialista közösség uj tartalmú tudata, a közösségé, amely etikailag nyilvánvalóan dominál az egyénen, vagy pedig a szuverén állam jó polgáráról alkotott régi elképzelések? Természetesen, ismerve Kaisert, pontosan értjük, hogy célja az előbbi bemutatása. A darab azonban önmagában erre semmi garanciát nem nyújt.

Végül a forma. Az az eszmei „Chicago”, mely az un. baloldali művészetet annyira megrontotta, s amelyről már szó volt, Kaisemél gyakran majdnem végzetessé válik. Igaz, hogy tehetsége, ragyogó szellemi mutatványai, rendkívül élénk temperamentuma következtében Kaiser minden esetben túlnő iskolája korlátain, vagy jobban mondva, azokon az ideges görcsökön, szinte ösztönös törekvéseken, amelyek ennek az iskolának negativ oldalait jellemzik.

Ha pl. megvizsgáljuk az igen tehetséges Unruh^* darabjait /Egy nemzedék. Tér/, előbukkan az expresszionista tragédiairó tipikus sajátossága: a hihetetlenül fellengzős, lakonikusságában erőtelen, kifejező készségében zavaros nyelvezet. Az expresszionista tragédiairó úgy képzeli, el kell szakadnia a normáLLis beszédtől, amelyet a mindennapi életben használunk, hiszen ezért expresszionista. Teljes erővel, hosszú csáklyával löki el magát a naturalizmus partjaitól. Ebben még természetesen nincs semmi- 119 -