Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
Bernard Shaw
nek tartottunk, eléggé jelentéktelen dolog, amely nem érdemel akkora figyelmet. A nevetés a demobilizáció tünete - a mobilizáció hirtelen feleslegessé vált és igy elégedett nevetésre fakadunk. A nevetés győzelmet jelent. 'Tudjuk azonban, hogy a nevetés gyakran nem felülről, a győzelmi emelvényről hangzik fel, ahol a diadalmaskodó fél lefejezi legyőzött ellenfelét, hanem lentről indul ki, s az uralkodó országok, az uralkodó hatalom ellen irányul. Hogyan lehetséges ez? Ha a nevetés a győzelem lobogója, hogyan csendülhet fel az elnyomott osztályok ajkán? Orosz irodalmunk nagy szatirairója, akinek nevét nyugodt sziwel állíthatjuk Swift és Shaw neve mellé - Scsedrin. Scsedrin rendkívül vidám iró. Az ő müveinek olvasása közben is szakadatlanul nevetünk, de csakúgy, mint Swiftnél, itt is sötét felhők homályositják el a nevetés kék egét. A nevetés és a harag, a gyűlölet, a megvetés, a harci felhivás különös összefonódását látjuk, s a mosolygó olvasó torkát zokogás fojtogatja. Hogyan párosulhat mindez? Ez a nevetés akkor csendül fel, amikor az elnyomott ember morálisan és intellektuálisan felülkerekedett elnyomóin, amikor látja ostobaságukat, megveti elveiket, amikor az uralkodó osztály erkölcsét abszurd elvek gyűjteményének látja, amikor a maga osztályát gigászok nemzedékének tartja /tudja, hogy a kárhozottak feje felett már viharfelhők gyülekeznek/, de politikailag még gyenge s nem eléggé érett ahhoz, hogy felismerje a gazdasági fordulat halaszthatatlanságát - ezekből adódik ez a furcsa pezsgés. Ha a mi keserű-vidám Scsedrinünkkel vagy a tizennyolcadik században élt Swifttel hasonlítjuk össze Bemard Shaw-t, azt láthatjuk, hogy Shaw vidámabb náluk. Bemard Shaw érzi azt, hogy a győzelem közel van, mély meggyőződése, hogy az ostoba burzsoá rendszer már nem maradhat fenn sokáig. Lehetősége nyilik arra, hogy szinte derűsen tréfáljon. Sok időt szán a könnyed nevetés hullámaira, inger- 105 -