Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)

A drámaíró Goethe

elárulása vagy pedig a halál - ez a perspektíva tárul az egyén, különösen a kiválasztott egyén elé a kor társadalmában.

Goethe gyakran ábrázolja a halált oly sajátos átmenetnek, amely a visszataszító emberi társadalomból a természet ölébe vezeti az embert, olyan pillanatban, amelyben az egyén gyönyörűségben egyesül a mindenséggel. Goethe nyiltan vallotta, hogy a természet harmonikus, eleven és hatalmas. Nem ismert el semmiféle istent, az anyagban hitt, amely maga az örök fejlődés, az örök élet, amely mindig uj, magasabb rendű formákat alkot. Azt kivánta, hogy az ember bekapcsolódhassák ebbe a folyamatba. De a zseniális egyéniség /azaz az „uj" élet felé törekvő polgár/ és a természet között ott állt a félfeudális német társadalom. S még a fiatal Goethe is úgy találta, hogy hihetetlenül nehéz áttörni e társadalmon, s kiteljesiteni a személyiséget.

De a Werther Írója mégsem végezte öngyilkossággal életét. Elfogadta a felényujtott nemesi kezet, belépett az uralkodó osztályba és az opportunizmus útjára lépve más feladat elé került: meg kellett őriznie egyéniségét, biztosítani kellett lángelméjének fejlődését. Most már nem állt szemben a társadalommal, hanem alávetette magát, de oly módon, hogy ez a behódolás minél kevésbé érintse az egyéniség legszentebb alkotóelemét - az ész és az érzelmek fejlődését. Ezért veti latba Goethe a továbbiakban életmüvészetét. És bánatosan állapítja meg, hogy az emberi élet legfőbb szabálya abban rejlik, hogy „tudni kell lemondani."

Goethe győzelmessége, jéghideg fensége, amelyet polgári életrajzírói oly szívesen emlegetnek, nem egyéb, mint hazugság, vagy pedig olyan álarc, amely mögé szenvedéseit rejtette. Valójában elégedetlen volt életével, tudta, hogy a dicsőséget, a világhírnevet csak a legnagyobb lemondások árán, lényegében megnyomorítva érte el. Ez ki is fejező- 101 -