Lunacsarszkij, A. V.: Viták és kritikák - Korszerű színház 80-81. (Budapest, 1965)
A drámaíró Goethe
lefelé húzó hínárt jelentsen. Ebben rejlett a fiatal Goethe mély és kínzó összeütközésének lényege a társadalommal. Ezért védelmezte ebben az időben irt drámáiban /s lényegében a későbbiekben is/ elsősorban az egyénnek a fejlődésre és önrendelkezésre való jogát. Emellett azonban nem tartotta fontosnak, hogy ez az egyéniség feltétlenül boldog legyen; az a fontos, hogy nagy, jelentős jellemnek mutatkozzék. Ilyen szempontból Shakespeare volt a vezérlő csillaga. Az volt a véleménye, hogy Shakespeare drámái teljes nagyságában ábrázolják az embert, s e müvekben lépten-nyomon nagy szivekkel, nagy koponyákkal, nagy szenvedélyekkel, nagy sikerekkel és nagy bánatokkal találkozhat a néző. Utáninak érezte a nagyságnak, szabadságnak, barbár hatalomnak és kifinomult gráciának e világát, a magával ragadó nevetések, esztelen fájdalomkiáltások, a becsületféltés, a bünbánat, a belső konfliktusok, gondolatok és érzelmek e kavargását, ügy vélte, hogy Shakespeare emberábrázolása rendkívül hasznos a korabeli Németország megmerevedett f kicsinyes, korlátolt élete számára is. Ezért úgy véljük, hogy mig Shakespeare viszonylatában nem állíthatjuk egyértelműen, hogy szinháza eszmeileg irányzatos színház, helyesebben e tényt pontosabb érvekkel és mélyrehatóbb elemzéssel kell bizonyitatnunk, addig Goethe esetében - aki ugyancsak Shakespeare követője - ez az ideológiai irányzatosság, hogy úgy mondjuk, drámairásának felszínére kerül. Goethe drámáin keresztül akarta tanitani korának társadalmát. Drámai munkásságának formád, végtelenül változatosak. Találhatunk közöttük csillogó, rokokó-szellemű miniatűröket, pamfletizáló cselekményfordulatokat, a német népi színmüvek szellemében született tréfás alkotásokat, vígjátékokat, Diderot hatását mutató köznapi, családi drámákat, romantikus és klasszikus stilusu tragédiákat, mélyenszántó pszichológiai drámákat, végül pedig Goethe drámairól munkássága s egész tevékenysége fölött, miként Szent Péter- 99 -
