Lawson, John Howard: Drámaépítés - Korszerű színház 79. (Budapest, 1965)

III. Az előrehaladás

hajlamos rá, hogy a komoly mondanivalót feláldozza a lát­ványos hatásoknak. Módszere azonban valójában sokkal mé­lyebb rétegekben gyökerezik. A probléma nem becsületker­­dés, hanem elsősorban az iró gondolkodásmódjában rejlik, amely tükrözi környezete egészével szembeni álláspont:jat. A Vígan megyünk tovább cimü drámában nincs miszticizmus, de a hangulat fatalista: az akaratot sújtó nemezis itt in­kább mechanikus, mint pszichológiai. Az ábrázolás a beha­­viorizmus hatására és reakcióira utal. Az anyagi környezet annyival erősebb, mint az alakok, hogy az alakok cselekvé­sei nem többek reflexek sorozatánál. Ily módon a dráma a felelőtlenség benyomását kelti, mert valahányszor a sze­replők valamiféle cselekvésbe fognak, valami rajtuk kívül álló tényező minden esetben meggátolja a vállalkozást. Az események váratlanul, megmagyarázhatatlanul, akaratuk el­lenére történnek velük. A cselekmény elvágása, mielőtt még az célhoz ért volna, sűrűbben fordul elő a vígjátékban és a bohózatban, mint a többi drámai műfajban. A Szigorúan tisztességtelen kapcsán már érintettük a vígjátéki előrehaladás kérdését. A vígjátéki technikát illetően úgy látszik, igen sok fél­reértés van forgalomban. Sokszor találkozunk azzal a gon­dolattal, hogy a vígjáték csak a felszín problémáival fog­lalkozik és kevésbé analitikus jellegű, mint a komoly drá­ma. Holott a humor lényege éppen az, hogy leleplezze a diszharmóniát az emberek és környezetük között. Allardyce Nicoll azt mondja: „A vígjáték alapvető feltételezése az, hogy nem elszigetelt egyéneket ábrázol.Ahogy George Meredith A vigjáték eszméjéről cimü esszéjében kifejti, a vígjáték olyan emberekkel foglalkozik, akik „elveszítik arányérzéküket, felfuvalkodottak, modorosak, nagyképűek, dagályosak, képmutatóak, szőrszálhasogatók vagy a lehetet­lenségig érzékenyek; olyanokkal, akik önmagukat csapják be ^x^The Theory of Drama. London 1931.- 73 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom