Karvas, Peter: Drámaírás ma és holnap - Korszerű színház 76. (Budapest, 1964)

A hős rehabilitálása

változik igazáról való meggyőződéssé és harcáért való pozitív lelkesedéssé.

A hősiesség - és különösen a drámában - nem szabadon választott aktus, egyéni improvizáció, tüntetés vagy erkölcsi-politikai önmutogatás egy aktuális szociális téma ürügyén. A hősi tetthez - a nagy dráma anyagához - kizárólag a társadalmi momentumok objektiv nyomására lehet eljutni. Ha valaki az égő házból kiment egy gyereket, vagy életveszélyes helyzetben közbelépésével győzelemre segit egy sztrájkot, nevezhetjük ezt is hősiességnek, ha ezen emberi bátorságot, elszántságot, önfeláldozást értünk - függetlenül attól, hogy a tettet meggondoltan, vagy éppen ellenkezőleg, meggondolatlanul követték el -, de ebből még nem lesz dráma. De ha az egyén szembeszáll a túlerővel, mondjuk a kizsákmányoló uralkodóosztály hatalmi szervezetével, törvényeivel, rendőri apparátusával, s eljut az egyetlen, meg nem ismételhető morális magasfeszültséghez, mely az összecsapás pillanatában keletkezik, például ha kitart erkölcsi és eszmei állásfoglalása mellett, vagy még inkább, ha ellentámadásba megy át, akkor ez dráma, par excellence hősi dráma.

A vigjáték szellemes kor-illusztrálásával szemben áll tehát a drámában a hősi tett, melynek ismertető jele: képesség a nagy társadalmi hatósugarú minőségi változásra.

Bizonyos értelemben tehát a hősiességre külső kényszer hatása alatt kerül sor, az ellenfél fokozódó túlerejének, például a fejlődést gátló sötét erők növekedésének nyomására.

Ha az ember a nagy küzdelemben - márpedig az igazi dráma számára minden küzdelem kicsi, kivéve az igazságosabb társadalmi rend, az emberiség jobb jövője érdekében folytatott küzdelmet - két lehetőség közül: meglapulni, megmenekülni, vagy győzni és esetleg elesni, az utóbbit választja, akkor hőssé válik, drámai hőssé. Nem juthatunk el a- 50 -