Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. II. - Korszerű színház 75. (Budapest, 1964)
A Turandot herecegnő próbái
A függöny azonnal szétnyílt, de a színészek nom tudták, hogy most ml következzék óe fesztelen pózhas. - mint mondják -, komótosan álldogáltak,- Sz meg mi? így búcsúznak el a nézőktől? Blazes mondtam, hogy a nézőtér tapsol! A teremben ott ül a néző. Hálás maguknak, üdvözli magukat.De maguk sietnek hasa. Sem óhajtanak elbúcsúzni tőle! — mérgelődött Vahtangov. — Sem tudják, hogy amíg az utolsó vendég fel nem öltözött és el nem hagyta a színházat, addig a maguk vendége, értsék meg, a vendégük! Most pedig aég a házuk legfontosabb szobájában tartózkodik: a nézőtéren! Maguk pedig már vetkőznek. Sz tapintatlanság, illetlenség!- Jevgenyij Bogratyionovlcs, nem tudtuk... — próbálkozott meg ellenvetéssel a színpadról Zavadazkij.- Sem Igaz, tudták! És nagyon jól tudják azt la, hogy miről beszélek! Már régóta figyelem, minden előadásunkon.! Szent Antonio csodájánál is, a Lakodalomnál is. TTgy fogadják a nézők elismerését, a tapsokat, mint az amatőrök,akik tréfából szinházaadit játszanak. Megjátsszék - s ezt teljes határozottsággal állítom -, megjátsszék az álszerénységet - hangsúlyozta Vahtangov. - Vélluk lekókad, mintha nagyon kifáradtak volna a játékban, arcukon bocsánatkérő mosoly: "Ml ilyen halk, jelentéktelen emberek vagyunk. Miért tapsolnak meg bennünket? Nem érdemeltük ki... Hiszen nem vagyunk színészek, csak épp eljöttünk a színházba egy kicsit játszani, Önök pedig tapsolnak nekünk... Mi magunk sem tudjuk, miért... bocsássanak meg nekünk!..." ó, micsoda képmutatás, milyen félreértése annak, mivel tartozik a művész a közönségnek! Valójában határtalanul becsvágyónk, magabiztosak és önzők! Ennek a mi színházunkban egyszer a mindenkorra végetvetek. A közönség előtti meghajlásra úgy kell kijönni,mint egy katonai szemlére - ünnepélyesen és komolyan, szépen és szinesen.Nem kell mosolyokat villantani és pukedlizni min— 98
