Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. II. - Korszerű színház 75. (Budapest, 1964)

A Turandot herecegnő próbái

Amikor ma átolvasom ezeket a töredékes sorokat és emlékezetembe idézem, mit jelentenek a zárójelbe tett szavak, sajnálom, hogy azon az esti beszélgetésen kicsit lusta voltam és nem Írtam fel Jevgenyij Bogratyionovics teljes gondolatmenetét.

De vajon volt-e mód erre? Hiszen minden gondolatát, fantáziájának minden játékos ötletét, minden látomását azonnal sajátos rögtönzéssel kisérte, Schiller és Gozzi hőseivé változott át,bemutatta a rögtönzés módszereit vagy példákat hozott fel az Első Stúdióban és a Művész Színházban végzett munkájáról.

Vahtangov beszédei soha nem csupán beszélgetések voltak. Zuhogó áradatként követték egymást kérdései, amelyeket önmagának és a jelenlevőknek feladott, azonnal felelt is rájuk, felvázolta a maga javaslatát, kutatva tekintett beszélgető partnerei szemébe, arcába, keresvén bennük gondolatainak visszhangját.

így ezen az estén is, miközben az olasz komédiák színészeiről beszélt, egyidejűleg mintegy ő maga is résztvevőjévé vált egy ilyen előadásnak és képzelőerejének szárnyán elrepített minket is Itáliába, egy kisváros főterére, ahol szabad ég alatt játszották el Gozzi meséjét.

— A ml életérzésünk sokban közös az olasz népével - mondotta Vahtangov. - Közös kifogyhatatlan optimizmusunk, életszeretetünk. Azt hiszem, hogy az orosz ember mindennél többre tartja a humort - az olasz szintén. Az oroszok és az olaszok egyaránt tiszta szivüek, őszinték,jóindulatuak, jóhiszemüek. De az éghajlatuk... Honnan vegyük ezt az örökösén kék eget, a narancsokat?... Mondják meg nekem, hogy játsszuk el Gozzi meséjét... narancsok nélkül?

És Vahtangov élvezettel mesélt a messinai narancsokról, arról, hogy az olaszok sóval meghintve fogyasztják, mulatságos kis figurákat készítenek a héjából, s mi nemcsak hittünk tüneményes képzelőerejének, hanem szinte szájunkban éreztük a narancshéj izét.- 6 -