Gorcsakov, Nyikoláj: Vahtangov rendez. I. - Korszerű színház 74. (Budapest, 1964)

Áttérünk a rendezésre

A színpadról nem érkezett felelet.- Akkor hát tegyük a következőket. Sipucsin, jöjjön le a nézőtérre, én meg folytatom maga helyett a próbát, a szövege nem sok, talán nem sülök bele. Kezdjük Tatjana Alekszejevna szavaival: „Megérkeztünk tegnap Brezsnyeckijék estélyére..."

És Vahtangov a nézőtérről felment a színpadra. Egy percig együtt láttuk Meresutkinával, Hirinnel és Tatjana Alekszejevnával, azután pedig... eltűnt. Mi, akik a nézőtéren ültünk, nem tudtuk felfogni, hogyan történt ez, de Vahtangov nem volt többé a szereplők között. A szereplők is zavartan hagyták abba szövegüket. Értetlen szünet állt be. De szinte abban a pillanatban felharsant valahonnét Vahtangov hangja:- Mi történt? Miért állt meg, Tatjana Alekszejevna? Vajon nekem, Sipucsinnak, kötelességem-e, hogy ott álljak és hallgassam? Keresse meg, hová szöktem és közben mesélje tovább a mondóké.ját.

Ez váratlan volt. De Vahtangov nem tűrte a vitát, azonkívül igaza is volt. Csehov sehol nem irta, hogy Sipucsinnak egy helyre cövekelve kell végighallgatnia felesége szóáradatát. Sőt, éppen fordítva: Vahtangov viselkedése teljesen logikus volt. És a szereplők meglepően gyorsan tették magukévé ezt a logikát. Lvova ott folytatta mondókéját, ahol az előbb félbehagyta, nagyon hiven megjátszotta meglepődését férje váratlan eltűnésén, majd keresésére indult, abba az irányba, ahonnét Vahtangov hangja hallatszott.

Vahtangov-Slpucsin felesége elől menekülve már „migrénnel" jön elő a szekrény mögül /ahogy Csehov szerzői utasításában megadja/. Kezét halántékára szőritja, szeme az igazgatói szoba felé sandít. De útját líercsutkina állja el.- Kegyelmes uram - zendit rá.

101