Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Rendezés

A nőstény Mefisztó zárja be a menetet, lágyan és melankólikusan dúdolva egy vallásos éneket /a fájdalmas Szüzanya, amint a Kálváriára elvezetett fiát kiséri?/. A szent száját időnként éles kiáltások hagyják el. Artikulálatlan hangok, nincs bennük már semmi emberi. Faust nem ember többé, hanem ziháló állat, emberi roncs, aki méltóság nélkül nyöszörög: az Isten ellenes szent elérkezett a „csúcspontjára". Bebizonyította Isten kegyetlenségét. Erkölcsileg győzelmet aratott, de megfizeti győzelme árát: a kárhozat örök mártiromságát, ahol mindenétől, még méltóságától is megfosztják.

A felhozott példák, különösen az utolsó, részletezett példa, mutatják, hogy nemcsak rendkívül szabadon interpretálták a szöveget, hanem, bizonyos - az uj interpretálásba nem illő részletek elhagyásával kiemelték és megerősítették a szöveget. De mindez becsületes játék keretein belül történt, vagyis egyéni betoldások nélkül. A szövegnek ez a szabad kezelése, a jelenetek és a párbeszédek csaknem teljes transzponálása, semmiben sem közös az irodalmi színházzal, amelynek célja a szöveggel szembeni filológiai hűség és a szerző tételeinek gyakorlati alkalmazása. Ebben a színházban a drámai alkotás és a színpadi alkotás között fennálló uj kapcsolattal találkozunk.

Az autonóm szinház. amelyet már a „nagy reform" rendezői is képviseltek, bebizonyítja eszközei értékét és érvényességét és a szöveget úgy tekinti, mint az előadás egyik, de nem legelhanyagoltatóbb elemét. Az előadás „peripeteia"-! nem felelhetnek meg a szöveg peripeteiainak, és mindig specifikusan színpadi eszközökkel konkretizálják őket. A rendező alkossa meg teljes szabadsággal a „színpadi müvet". Kihúzhat, változtathat, transzponálhat, de kerülje az egyéni betoldásokat. Legyen joga hozzá, hogy úgy használja fel a drámákat, mint ahogy a festő hasznosítja a környező „motívumokat" vagy a költő a civilizáció felhal- 54 -