Barba, Eugenio: Kísérletek színháza - Korszerű színház 73. (Budapest, 1965)

Előszó

szakaszait" - illő kifejezési eszközei. A színészi játék, az előadásmód, a színész és a rendező közötti kaposolat, a szinpadépitészet, mindez bizony az a régi forma, amely a reneszánsz és a XVII.század közönségére épült. Sokan emeltek már szót ez ellen az anakronisztikus zsákutca ellen, reformokat emlegettek, a primitiv spontaneitáshoz vagy a népi formákhoz való visszatérésre, „laboratórium"szlnházak létrehozására szólítottak fel. De pillanatnyilag mindez papíron marad: Witkacyt és Amaud-t, ezeket a nagy látnokokat csupán az irodalomtörténet tartja számon.

Századunk azzal dicsekszik, hogy megszüntette a távolságokat, megkönnyítette a kapcsolatokat, minden nemzet kultúráját múzeumokkal, „imaginárius" hanglemez- és filmarchivumokkal gazdagította. De ha jobban megnézzük, önkénytelen kulturális megkülönböztetést fedezünk fel azokkal az országokkal szemben, amelyeknek nem nagyon ismert a nyelve. A svéd költészetre gondolok, Európa egyik legnagyszerűbb költészetére, vagy arra a Lengyelországra, amelynek a filmjeiről és a plakátjairól mítoszok keringenek ugyan, de amely ország, alapjában, még mindig ismeretlenségben marad.

Egy kis lengyel vidéki városba, Opolóba, négy évvel ezelőtt megérkezett egy fiatal rendező, Jerzy Grotowsky, az irodalomkritikus Ludwlk Flaszek kíséretében. A helyi szervek segítségével kis színházat nyitottak, amely az első naptól kezdve pontosan meghatározott arculatot mutat: laboratórium, ahol kísérleteket végeznek a színészre és a nézőre vonatkozóan, azzal a céllal, hogy szisztematikusan, uj színházesztétikát teremtsenek és elősegítsék a szinpadmüvészet tisztulását. Tisztulást, amelyet az alábbiakban jelölhetünk meg:- 28 -