Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
III. Shakespeare és a színészek
71 Remélem, hogy ml azt a modort már meglehetősen levetkőztük. Az életben Hamlet tanácsait még egy közepes színész is némiképp sértőnek érezné, mégsem érezztik annak, ha színpadról hallgatjuk, és ez igy is van rendjén. Shakespeare a közönségnek a közönség saját kedvenc elképzelését tálalja fel a színjátszást illetően - azt, hogy a színjátszás legyen "természetee", "életszerű", hozzáfűzve néhány sornyi látszólag technikai tanácsot, mint például: Ne is fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, igy... és ő, vannak színészek, én is láttam játszani...kik...úgy megdölyföeködtek,ugy meg-ordltóztak.... mindez azonban nem más, mint megannyi alkalom a Hamletet játszó színész számára, hogy kigunyolja a rossz színészeket és ellentétképpen megmutassa, milyen "természetes" is ő maga. Persze a színészeknek adott tanácsok jelenete nagy jelenet és fenséges alkalmat, pompás hatáslehetőségeket nyújt a Hamletet játszó színész számára. De az én véleményem szerint a legjelentősebb megjegyzés a színjátszásról egy korábbi jelenetben hangzik el, amikor Hamlet, szavalásra szólítva fel az első színészt, kijelenti: Tegyünk úgy, mint francia solymász: amint megpillantjuk, eresszük rá: most mindjárt szavaljunk egyet. Én azt mondom - bár elméletemet kissé nyakatekertnek tarthatják -, ebben a sorban található a legajánlatosabb kulcs a színésznek Shakespeare drámái iránti magatartásához, és szerencsére ezt a kulcsot gyakran is alkalmazzák. Ha a Shakespeare-szinész szembekerül egy szélsőségességében szinte hihetetlen féltékenységi jelenettel /és itt nem annyira Othellóra gondolok, mint inkább Leontesre/, legyen képes rá, hogy úgy vesse rá magát, mint a francia solymász
