Redgrave, Michael: Mesterség és művészet - Korszerű színház 72. (Budapest, 1964)
I. Arc vagy álarc
- 9 -spontaneitás mesterség. Ugyanaz a kényes, döntő és nehéz feladat ez, mint a színjátszás maga, amely, ha tökéletesen sikerült, könnyűnek látszik. Szellem-színészünk rövidesen színpadra lép. A szövegét felesleges elionételnle. Erre már úgyse volna idő. Különben is, a nehéz részek bizonyosan eszébe jutottak napközben. Pihent, a délután folyamán valószínüleg aludt; ez az aranyszabálya az éjszaka kisértő szellemeknek, ha sokáig akarnak élni. A függöny felgördülése előtti érában egyezer-kétezer nyilván felállt asztala mellől. Az utolsó öt percben az egyik tükör többször magához vonzza. A tükörből rátekintő arc már egy órával ezelőtt elvesztette köznapi, utcán vagy vendéglőben látható jellegét és alighogy a színész megkezdte a kikészítóét, ez az arc személytelen lett, felemás és bizonytalan, mint valami kendőre felnagyolt térkép. Aztán az aro izmai megmozdulnak. Mély ránc rajzolódik kl s nyomában az arc szinte ellenségessé válik, a tükörbeli képmás mintha azt kérdezné: "Ki vagy? Mit akarsz tőlem?" Aztán a színész ceruzával vagy ecsettel egy utolsó, határozott vonalat húz; nyilván a szemnél, hiszen a szem mintegy a vízum az útlevelén. A színész mögött, a tükrök perifériáján, árnyék mozgolódik: az öltöztető - Európában nő is lehet. Az öltöztető vagy öltöztetőnő többé-kevésbé csendesen siklik ki-be a tükrök látómezejének sarkain. Akárcsak a jó színészek, a jó öltöztetők is mintegy varázsütésre tudják levedleni az egyéniségüket. Tudják, mikor kell beszélni, mikor hallgatni. Tudják, mikor van szükség rájuk és mikor kell eltűnniük. Legszívesebben azt mondanám: soha nem felejtenek el semmit. Le az bizonyos, hogy nagyon ritkán, és ha mégis, akkor ők is úgy érzik, hogy megbuktak a szerepben. Mert ezek a segédszellemek, ha jók, jegytömbökben érik meg a súlyúkat; ha nem jók, lehetnek nagyon kellemesek, mégis menniük kell. Kapcsolatuk a színésszel olyan, mint a hosszú és veszélyes jegyesség. Bizalom és félelem keveredik benne. i
