Barrault, Jean-Louis: Egy színházi ember naplója - Korszerű színház 71. (Budapest, 1964)

III. Egy bemutató

- 95 -Azután nevet saját felháborodásán.

Újra kinyujtóztk és eloltja a villanyt.

Még egyszer alaposan végig gondolja felfedezéseit. Hgyetlen láncszemet sem akar elveszíteni az asszociációs sorozatból. De mi lesz, ha elalszik? Talán álmot is lát majd, márpedig köztudomású, hogy az álom sok mindent el tud hitetni az emberrel. Például azt, hogy minden meg van oldva - holott erről szó sincs.

"Nem. Felkelünk és papíron rögzítjük az egészet."

Ismét villanyt gyújt, öt óra húsz. Felkel.

Istenem! Egy jó cigaretta!

Nem, nem, majd négy hónap múlva...

És reggelig Írásban rögzíti a frissen kitalált változtatásokat.

Igen, a dráma most valósággal uj szinben fénylik előtte} pontosan ilyennek vélte látni azon a napon, amikor beleszeretett.

Emberünk ismét átalakult a nézővé, aki ég a vágytól, hogy színpadon lássa ezt a drámát.

Persze tisztában van vele: a változtatások lényegesek. Meg kell majd győzni mind a szerzőt, mind a társulatot. Megkérni mindenkit: szedjék össze magukat egy végső nagy erőfeszítésre. Az embereket össze kell gyűjteni. Előzőleg le kell gépeltetni a javításokat} és aztán neki, egyedül, le kell pergetnie a többiek előtt az egész előadást, mostani, uj formájában. Meglehet, hogy felzudulnak, megmakacsolják magukat. A szó szoros értelmében próbafellépésen kell megjelennie az egész színház előtt, hogy meggyőzze, meghódítsa őket.

Nem lehetséges-e, hogy tulajdonképpen ő az, aki most téved? Egyedül az éjszakában az ember császárnak, mindenhatónak képzeli magát. Ez az állapot alvás és ébrenlét határán nagyon veszedelmes. Û, bárcsak teljesen fel tudna ébredni, bárcsak hideg fejjel tudná megállapítani,hogy igy lesz jobb, sőt, nemcsak jobb: ez lesz minden megoldás legjobbika.