Akimov, N.: Színház és varázslat - Korszerű színház 65. (Budapest, 1964)

Színház, drámaíró, néző

akarunk leereszkedni a nézőhöz. Ez az első hibánk. Ha bármelyikünk visszaemlékszik egy színdarabra, amely nem tetszett, mindig arra a következtetésre jutunk, hogy a legjobban az dühitett, mennyire nem hisz az iró, a színház a nézőben, újra és újra el akarja magyarázni azt, ami már rég világos. Bántó­nak és szemtelenségnek éreztük a szinház aggályos­kodását: nehogy a néző olyasmire gondoljon, amire a szerző nem is gondolt. A néző pedig már az első felvonásban megértette azt, amit a szerző a ne­gyedikben el akar mondani. Valami oknál fogva az olyan nézőt vesszük számításba, aki már rég nem létezik, vagy akiből már csak néhány van mutató­ban. Azok az emberek, akik a színházba járnak,meg­nézik a szovjet és külföldi filmeket is, előadáso­kat és szakköröket látogatnak, középiskolába és főiskolára járnak, újságot, folyóiratot, könyveket olvasnak, televíziót néznek. Az emberek az ország kulturális fejlődésével együtt szakadatlanul fej­lődnek, mi pedig még mindig egy képzelt nézőtipust őrzünk meg agyunkban, aki kiadós szerzői és rende­zői útmutatás nélkül nem igazodik ki azon, ami a színpadon végbemegy. A színházlátogató felnőtt szovjet embereket azzal gyanúsítjuk, hogy állandó­an ostoba általánosításokra törekszenek. Ha a színdarabban egy orvosról kiderül, hogy csirkefogó, rögtön felmerül az aggály, hogy a néző azt hiszi majd, hogy minden orvos csirkefogó. Sokan feltéte-22

Next

/
Oldalképek
Tartalom