Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

IV. A burzsoá színház csődje

pontból mindig példái lesznek más nemzeteknek! Az életet sem a stilizált díszletek, sem a résztvevő szinész-sztárok nem tudták e becsben tartott relikviákba belevarázsolni. Mindenekelőtt ideológiai értéküket kellett újra felmérni, s a lehetőséghez képest valami kapcsolatot kellett teremteni köztük és a társadalom időszerű problémái között, a régi szimbólumokat és allegóriákat uj tartalommal kellett megtölteni, vagy pedig dramaturgiai átdolgozásokat kellett a darabon végrehajtani: könyörtelenül ki kellett irtani mindazt, ami fölösleges, végső esetben még pótolni is kellett a szöveget, a kornak megfelelően átalakítani, a cselekmény ritmusát, dinamikáját korszerűsíteni, s ami a legfontosabb: bárminemű történetiségnek, a párbeszédek, a szinhely, a jelmezek archaizmusának még a nyomát is el kellett távolítani. Mindezt közel hozni, közel hozni! Az ódon pátosz helyett - modern pátoszt! Más szóval - ugyanazt kellett tenni, mint amit Shakespearabén és Molière-ben tisztelünk.

A tervek beváltak. Az uj német szinház uj szerzőket fedezett fel a nagyon régi nevek alatt s most egy időre ismét visszatért hozzájuk. Csak egy kis időre, mert hiszen ez a repertoár és ilyen elkalandozások nem tarthattak vég nélkül. A klasszikusoknak megint vissza kellett vándorolniuk a könyvtárakba vagy az un. akadémiai szinházakba, amelyek pedagógiai célzattal ápolták e klasszikus repertoárt. Amikor azonban uj megvilágitásban mutatták be ezeket, senkinek sem jutott eszébe szemrehányást tenni a rendezőknek, hogy hogyan merték előszedni Hamletot vagy a Haramiákat a mi korunkban. Szakmai viták folytak erről a témáról - és semmi több. Megegyeztek abban, hogy a színháznak mindig megvolt és meglesz a korlátlan joga tetszése szerint interpretálni az irodalmi szövegeket, a drámairodalom sosem lesz a szinielőadások része, értékét nem a színpadi realizálás határozza meg ós egyál- 55 -