Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

szakra tehető az a váratlanul éleshangu kirohanás, amelylyel Bernard Shaw művészete ellen fordul.

Mindezeket az utakat és szélsőségeket megjárva jut el saját koncepciójának megvalósításához, amely a realizmus sajátos, egyéni válfaja. Az európai avantgardizmus, a futurista és kubista irányzatok elemeit megőrizve és saját adottságainak megfelelően transzponálva a népi színház, a ilickiewicz és Wyspianski által megálmodott monumentális szinház megvalósitására törekszik. Schiller filozófiájának alapja, úgy tűnik, olyan harmónia keresése volt, amely ott bujkál a zavaros,kaotikus valóság mélyén. A szinház feladata megmutatni a világot szétszaggató ellentmondások drámáját. Pályájának első szakaszában ezeknek az ellentmondásoknak feloldását a misztikus életforma megtestesülésében látja. Alkotói arculata tehát kettős, amely a realizmus és miszticizmus egymásnak ellentmondó és össze nem férő elemeiből ötvöződik. Filozófiájának merőben misztikus elemei az első világháború évei alatt egyre inkább a racionalizmus irányába tolódtak. Ezekben az években kristályosodik ki egyre világosabban tudatos ideológiai-esztétikai programja: harc a hősi-poetikus. szocialista telitésii szinház megvaTositásáért. Ennek eléréséhez szükséges volt felmérni mindazokat az akadályokat, amelyek az uj szinház születésének útjában állottak. Elméleti fejtegetéseiben keresi a burzsoá szinház válságának okát és igy érkezik el ahhoz a megállapításhoz, hogy a válság nem általában szükségszerű, hanem a burzsoa szinház üzleti jellegéből adódik. Az orvoslás csak radikális utón történhetik, ahol az uj müsorpolitikán túlmenően a rendelést, a diszlet- és jelmeztervezést kell megszabadítani a naturalizmus gátjaitól, a színészi játékot pedig a szokványos modorosságoktól. Erre a felismerésre épül pedagógiai munkássága. 1933 óta foglalkozott rendező- és szinészképzéssel. Színházszervezői munkájának középpontjában az az elv állt, hogy a színházban a rendezőé a vezetőszerep. Schiller munkájának egyik elévülhetetlen érdeme, hogy abban a korban, amikor Lengyelországban politikai és harci kérdés volt a lengyel színházi örökség megújításának ügye, ápolta a lengyel drámai hagyományt* elsősorban Adam Mickiewicz és Stanislaw tfyspiaiíski müveinek, valamint népi játékok szinpadraállitásával.

Schiller harca az uj színházért valójában a felszabadulás után teljesedett ki. 1951-től az ő kezdeményezésére létesített Színházművészeti Főiskolát vezette és a Színházi Napló cimü folyóiratot szerkesztette.' kritikai munkáiban felhívta a figyelmet arra, hogy a produkciók elemzésénél a kritikus ne álljon meg az Írott szöveg é]>tékelésénél, de vizsgálja az előadás minden összetevőjét.- 9- -