Schiller, Leon: A hatalmas színház - Korszerű színház 63-64. (Budapest, 1963)

I. Néhány gondolat a színház újjászületéséről

ben, a színészek játékában, az uj szinpadépitésben, a szinház műszaki és elektrotechnikai fejlődésében láthatunk, s mindez azt bizonyltja, hogy az európai szinház az újjászületés útjára lépett. S ba még nem született is újjá abban az alakjában, amilyennek a jövőépitők képzelete látni szeretné, de annyi bizonyos, hogy nem a hanyatlás felé tart. Honnét hát az a pesszimizmus? Nem csináltunk mi se hindu szinházat, se japánt, se görögöt, elképzeléseinknek kevés köze van a hajdankori színjátékhoz - ez igaz. Ezzel szemben több Ízben is folyamodtak már a legtávolabbi korok, legegzotikusabb kultúrák mintaképeihez és ihletéséhez, felhasználták a hagyományok bölcsességét, de hozzáadva korunk kiegészítéseit. Mi az európai színháznak, az elit és a legszélesebb tömegek színhazának egyre újabb, egyre különlegesebb megvalósításán munkálkodunk.

A legszélsőségesebb jelszavak és legellentmondóbb rendszerek zűrzavarában mi a szerint az ősi elv szerint tájékozódunk, hogy a szinház mindenekfölötti célja, hasznos felüdülésként szolgálni a dolgozó embereknek; a színjátékok legmagasabb rendű típusa az lesz, amely képes lelkesedést és elragadtatást kelteni a kollektiv tömeglélekben; s a szentek szentjébe vezető hágón, szinte: már a művészet határain túl, elfogadható a szemlélődő szinház létezése is: ez a beavatottak színháza.

Az az ellenséges magatartás, amelyet a modern reformátorok a gyakorlati élet jelenségei iránt tanúsítanak - már amennyiben e jelenségek nem a szinház hanyatlásának tételét támasztják alá -, a jelek szerint az alábbi okokból ered:

a/ Eszmevilágukban még ott kisért annak az "összmüvészetnek" a gondolata, amellyel Hichard Wagner szerette volna görög mintára egybehangolni a szinházat a zenével s felemelni odáig, ahol nemzetének legszentebb eszméje le- 9 -