Craig, Gordon: Új színház felé - Korszerű színház 58. (Budapest, 1963)

Új színház felé

II

Valaha régen a színpadkép arohitektonikas volt. Valamivel később az arohitektura utánzásává lett; még később a mesterkélt arohitektura utánzásává. Aztán elvesztette a fejét, teljesen megőrült és azóta is a bolondok házában van. Majd egy szép napon, ha létrejön az iskolám, könyvet adunk ki, amely rögzíti ennek a folyamatnak a történelmi tényeit. Gondom lesz majd rá, hogy szoenikal müvem igaz elbírálásban részesüljön - /félek, hogy nem igen éri majd meg az örök Üdvösséget/ -, de itt most nincs rá sem hely, sem idő, hogy túlságosan darabokra szedjük; bár ezt én valószínűleg sokkal alaposabban el tudnám végezni, mint a kritikusaim...

Ezek a tervek nem hasonlíthatók össze a legnemesebb színpadképpel, amikor is a színpadi körülmények is a legnemesebbek voltak. A legnemesebb korszakban, amelyről tudunk, kevés szó esett az "egyszerűségről", még kevesebb az illúzióról, a diszletfestő pedig teljesen ismeretlen volt. Abban az időben a színházakat építették a drámák számára, nem pedig a drámákat Írták a színházakért és a színházakban. Happai játszottak, a napfény egyaránt áradt a színészekre és a közönségre és nem hódoltak be az úgynevezett "világítási effektusoknak". Sem pocsékoltak olyan rettenetesen sok időt arra, hogy valami olyan hamis szint keverjenek, amely a mesterséges fényben Igaznak látszik, ás az arcukat se festették pirossal és okkerral, hogy olyanoknak tűnjenek, mint akik most jöttek a faluról.

Be nem azárt tartózkodtak mindettől, hogy természetesebbek - csak azért, hogy igazabbak legyenek. Mármost az egyszerű olvasó számára nagyon nehéz megérteni, mi az, hogy "lgazabb", és tulajdonképpen nem is szükséges megértenie, ha a színpad művészei értik. De Angliában egyetlen olyannal sem találkoztam, aki teljesen megértette volna, vagy ha van is egy-két ilyen, sohase engedett bepillantanom létének titkába. Pedig szerettem volna, mert az ilyenfajta munka egy idő után meglehetősen magányossá válik; de

I

i