Dürrenmatt, Friedrich: Színházi problémák - Korszerű színház 55. (Budapest, 1963)
Szemben azonban az epikával, amely az embert agy tudja leirni, mint amilyen a valóságban, a dráma művészete az embert egy megszorítással ábrázolja, amelyet nem lehet megkerülni, s amely az embert a színpadon stilizálja. Ez a megezoritás magából a műfajból adódik. A dráma embere beszélő ember, ebben áll az ő korlátozottsága, és a cselekmény arra szolgál, hogy az embert bizonyos meghatározott beszédre kényszeritse. A cselekmény az a tégely, amelyben az emberből szó leez, amelyben szóvá kell lennie. Ez azonban azt jelenti, hogy a drámában az embert olyan szituációkba kell hoznom,amelyek őt beszédre kényszeritik. Ha csupán két embert mutatok be, aki együtt kávézik és az időjárásról, a politikáról vagy a divatról társalog, úgy bármily szellemesen teszik is ezt, ez még korántsem drámai szituáció és egyáltalán nem drámai dialógus. Valaminek még hozzá kell járulnia, ami társalgásukat különössé, drámaivá, többsikuvá teszi. Ha például a néző tudja, hogy az egyik csészében - vagy éppen mind a kettőben - méreg van, és ez a beszélgetés eként két méregkeverő között folyik, úgy ezzel a fogással a kávézás drámai szituációvá érik, amelyből, amelynek talaján megszületik a drámai dialógus lehetősége. Sajátos feszültség és sajátos helyzet hozzáadása nélkül nincs drámai dialógus. Ha a dialógusnak a szituációból kell kipattania, úgy máerészt egy uj drámai szituációhoz is kell vezetnie. A drámai dialógus egyaránt létrehoz cselekvést, egy cselekvés elszenvedését, egy uj szituációt, amelyből ismét uj dialógus nő ki és igy tovább. Mármost azonban az ember nem csupán beszélő ember.Az a tény, hogy gondolkodik - vagy legalábbis gondolkodnia kellene -, hogy érez - mindenek előtt érez -,és hogy ezt a gondolkozást, ezt az érzést mások előtt nem mindig akarja kinyilvánítani, a monológ művészi-eszközének alkalmazásához vezetett. Igaz, hogy az az ember, aki a színpadon -hangosan beezélget önmagával, nem éppen természetes jelen- 34 -