Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Nyikolaj Alekszejev: A színész és a kor követelményei
60 vid megbeszélésre összejövő vörös parancsnokok között. Amikor pedig Koskin megtudja Panovától, hogy Groznoj, "vérszerződéssel hozzá fűzött testvére", bandita és martaidé lett, felelősségre vonja, saját maga "állitja falhoz", de Roman hangjában, szemében árnyalata sincs a fájdalomnak vagy a szomorúságnak - csak a parancsnok dühe, akit beosztottja rá mert szedni. Természetesen ostobaság,sőt értelmetlenség lenne azt gondolni, hogy amikor Annyenkov megtervezte magában Koskinját, a nézők ilyen reagálására vágyott. De milyen más érzéseket kelthet az a Koskin, akit a szinész nem Trenyov drámájának törvényei szerint,nem a húszas-harmincas években történő forradalmi darabok előadásának hagyományai szerint formált meg, hanem a negyvenes évekből származó, egyes szomorú emlékű darabok "vasbeton-szilárdságú" vezetőjének sémái és kánonjai szerint szerkesztett meg. A szerepnek ez a megoldása talán nem keltett volna ilyen aggodalmat és szomorúságot bennem, ha néhány évvel ezelőtt nem láttam volna körülbelül ugyanilyen Koskint Policejmako alakításában, a leningrádi Gorkij Színházban. Ugyanannak a Policejnakonak az alakításában, aki oly csodálatra méltó sokoldalúsággal, bátorsággal, a kifejezőeszközök oly páratlan gazdagságával, gyújtó hatású humorral alakította annakidején Mokejev pártmunkás szerepét Szimonov Idegen árnyék cimü darabjában. De amint felhúzták rá a komisszár egyenruháját, mintha láthatatlan béklyókat kötöttek volna kezére és lábára. Mi az oka ennek? A történelem iránt tanúsított túlzott tÍ8Ztelet?Vagy talán félelem a történelemtől? Az aggodalom, hogy hétköznapi, közönséges embereknek tűnhetnek a színpadon a forradalom hősei? De ezek az aggályok mindenképpen megalapozatlanok voltak, bármi sugallta és diktálta is őket. Hiszen nemcsak azért indulunk hosszú utazásra a színházzal együtt
