Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Vlagyimir Magar: Keserű szemrehányások
38 Gyakran szemünkre vetik, hogy kevés figyelmet szentelünk a fiatalságnak, hogy olykor keveset foglalkoztatjuk a fiatalokat a darabokban. De kérdezzenek csak meg engem, hogy a legutóbbi néhány ezinházi évadban hány fiatal színész járt dolgozószobámban azért, mert szerepet akart kapni, vagy mert második, harmadik szereposztásban akart játszani egy tapasztalt szinész mellett valamilyen érdekes alak szinrevitelénél! Nem vétek az igazság ellen, ha azt mondom: alig néhány. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy az a szinész, aki második vagy még inkább harmadik szereposztásban kapta meg a szerepet /ez nemcsak a fiatalokra vonatkozik/, keveset foglalkozik vele, abban a reményben, hogy neki majd nem kell játszania. Amikor azután váratlanul megbetegszik az első szereposztásban játszó szinész, kiderül, hogy a másik szinész nemcsak hogy nem készült fel, hanem még a szerepet sem tudja. Az ilyen szinész /ezt már megfigyeltem/ gyakran keresi fel a színházban a hirdetőtáblát, s amikor végigolvasta az uj darab szereposztását, boldogan sóhajt fel:-.Hála isten, én nem szerepelek. Pedig mi valamikor milyen szomjiisággal vetettük magunkat az uj szerepre és sirnl tudtunk volna,ha nem hagytak játszani bennünket... Honnan ered ez a passzivitás? Vajon nem ez késztet bennünket, hogy elgondolkozzunk: az együtteseket túlságosan "megterhelték" az igazi művészi tevékenységtől távolálló emberekkel? Egyes elvtársak azt mondják, hogy "lelkiismeretes iparosokra" is szükség van a színpadon. Szerintem azonban - egyáltalán nincs szükség rájuk.Mert amikor nincs előadás vagy próba, az ilyenek a folyosókon z^agy ami még rosszabb - a büfében/ töltik az időt, s egyáltalán nem érdekli őket a szimfonikus zenekar hangversenye, az ideérkezett irók előadása,sőt különböző ürügyekkel még attól is visszahúzódnak, hogy szinész-munkás
