Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Alekszej Popov: Életünk ügye
109 a kritikusok által még meg nem látott betegségnek pontos diagnózisa. E levél alapján világossá válik előttünk, hogy Nyemirovics-Dancsenko milyen veszélyek leküzdésére fordította emberfeletti energiáját és hatalmas tehetségét. Ugyanezt mondhatjuk öztanyiszlavszkijról is. És ceodálkozhatunk-e, hogy ma is éppen ezek a veszélyek és betegségek jelentkeznek? A Sztanyiszlavszkij-rendszeren nevelkedett színészeinket ma nem fenyegeti a formalizmus,a triikkha jhászás, az n üres virtuózitás. Az "Alig megértett 'rendszer* követelménye - a "valószerüsködés" az igazság pótléka, az álpsziohologizmus, a csalóka, tartalmatlan egyszerűség. A Művész Színház együttese a legutóbbi húsz év alatt kétségkívül veszített egyöntetűségéből - művészi értelemben - és sokkal élesebben érződik az együttesben a különböző művészeti irányzatok harca. A szinész és művészete nemcsak értékelést kiván, hanem komoly elemzést is. És ha már értékelünk,ne tévesszük szem elől a kritériumokat, ne csökkentsük a követelményeket. Másképpen úgy összezavarodhat minden, hogy a legjobb akarat mellett sem érthetjük meg: ki áll valóban a Művész Szinház mellett és Sztanyiszlavszkij mellett, ki van ellenük, ki használ valóban ügyünknek, és ki az, aki árt. A Művész Színházról folyó vita nyomán nem azért marad meg bennem az optimizmus érzése, mert Zalesszkij és Kuznyecova "a boldog Művész Színházról" irt cikket,hanem Orlovnak "a boldogtalan Művész Színházról" szóló cikke kelti bennem ezt az érzést. Annak a művésznek a bátor, józan önkritikája kelti bennem az optimizmust, aki maga is hús a Művész Szinház húsából, vér a véréből, nem pedig a kritikusok dicsérő szólamainak kreatúrája. /Szántszándékkal foglalkozom csupán néhány cikkel, azokkal, amelyekben - nézetem szerint - bizonyos mértékig
