Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. II. - Korszerű színház 53-54. (Budapest, 1963)
Vlagyimir Blok: Az egyéniségről
100 Popov ezt állitja: "Héha, amikor a rendező igy szól a színészhez: ,ne játssza meg magát’, ,ne találjon ki semmit* stb, ezzel nemcsak a mesterkéltséget szünteti meg, hanem a fantáziától is megfosztja a színészt..." Lobanov a következőket irta: "Ha óvjuk a azinészt az alakkal való találkozástól, ez ugyanolyan álszenteskedés, mintha azt mondjuk egy 16 éves lánynak, hogy a gólya hozza a gyereket. Én úgy látom, hogy ebből csak kellemetlenségek származhatnak". Az egyéniség, a temperamentum és az alak elválaszthatatlanul összefüggő problémát alkot. szinmuvószeti főiskola elsőrendű feladata,hogy nevelje, fejlessze a színészi egyéniséget, fejlessze ki a szinészben azt a törekvést, hogy az őt magával ragadó művészi eszme érdekében tárja ki egyéniségét a színpadon. Kern véletlenül hangsúlyoztam ezt a szót, hogy "törekvés". A színművészeti főiskolák végzett növendékei, akik nem is tudják, mire törekszenek, rendszerint nem tudnak önállóan dolgozni a szerepeken, a fiatalok a legjobb esetben is elemi alkotó részeire bontják a szerepet. Az a szinész, aki nem tudja önállóan kidolgozni a szerepet, gyakran csak formálisan hallgat arra a felhívásra is, hogy "tanulni kell az élettől", s ilyen esetekben a szinész eszmei felkészültsége /ha egyáltalán van ilyen/ nem tükröződik vissza az alak kidolgozásán végzett munkájában. Mert politikai szenvedélyess égünk kifejezése a művészi alkotó tevékenységben mindenekelőtt annyit jelent, hogy az életből merített megfigyeléseinkkel gazdagítjuk művészi tevékenységünket, a valóságból vett felfedezésünkkel ragadjuk el a nézőket. De vajon a rendezők ée a pedagógusok mindig kifejlesztik-e a színészekben annak megértését,hogy az eleven élet az alkotó tevékenység legfőbb forrása és ezáltal elősegitik-e a szinész-politikus egyéniségének fejlődését?
