Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
Vaszilij Orlov: A hagyomány arculata
95 A legfáradhatatlanabb, aki állandóan izgult, makacs volt, sőt goromba is, de csak az ügy érdekében. Túlzás nélkül elmondhatjuk róla, hogy a színházban szakította szét a szivét. Hát Dobronravov! Ezeknek az embereknek minden az idegeiken, a szivükön keresztül futott át. Másként nem sirt volna Sztanyiszlavszkij, nem halt volna meg olyan korán Hraeljov és Dobronravov. Az ügy iránti odaadás és az alkotó önfeláldozás a Művész Szinház legjobb hagyományai. Nem igaz, hogy színházunkat nyugodt akadémikusok építették, akik már mindent megismertek és mindent elértek. Felfelé törő emberek építették, színészek, akik az igazság fanatikusai voltak. így volt. És most jön a legsúlyosabb dolog, amit be kell ismernem. Sztanyiszlavszkij könnyei, Hmeljov idegei, Kacsalov jósága, Dobronravov szenvedélyessége... Az az érzésem időnként, hogy manapság mindezt bizonyosfajta /nem félek kimondani/ csodabogárságnak tartják. Igen, csodabogárságnak, sajátos és megható idealizmusnak. Ez a legborzasztóbb, a legelszomoritóbb. Azért Írok a hagyomány arculatáról, mert szentül hiszem, hogy semmi jobb nem volt és nincs a szinházban a mi Művész Szinház-1 hagyományainknál. Az orosz szinház nem szült még Sztanyiszlavszkijnál és Nyemirovics-Dan- C8enkónál nagyobb tekintélyeket sem művészi, sem elméleti, sem etikai vonatkozásban. Nem volt jobb színészi iskola a Művész Színházénál. Hát akkor miről van szó? Miért oly szembeszökő hagyományaink "fonákja"? Az utóbbi Időkben miért kellett s kritikának egymás után lerántania előadásainkat: a Sirályt , Az ügynök halálát, a Jupiter nevetet, a Nórát és sok mást. Az lenne a baj, hogy rosszindulatuak a kritikusok? /A Művész Szinházban ugyanis gyakran ezzel vigasz•talgatjuk magunkat./ Nem, nem a kritikusoknak a Művész
