Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
J. Poljakova: A hagyomány fonákja
87 vei aratott sikert, egyszerre csak a néma lány szerepében hökkentett meg mindenkit a Kurázsi mamában. De a színészek más természetű szerepbe való "átdobásának" egyszerű receptjét a színházak már régen Ismerik. Ez csak egyik és nem is legfőbb útja a rutintól való megszabadulásnak. Abban, hogy a hagyományok visszárukra fordulnak, nemcsak a szinészek hibásak, legalább is nem mindig ők, hanem a rendezők, a drámaírók, maga a színház életének tehetetlenségi nyomatéke. A rutin akkor hóditja meg az előadást, amikor nincs benne nagy, izgalmas, emberi téma, amikor a színészek nem is igyekeznek megkeresni hőseikben azt a különlegest, ami az életben mindig megkülönbözteti egyik embert a másiktól. Az "igazságocska" és a társadalmi hősök sablonjai akkor vernek gyökeret a színházban, amikor a szinészek rosszul ismerik az életet, és főként közömbösek az élet iránt. A színész nem akkor ismeri az életet, ha feltétlenül utolsó apróságig áttanulmányozta hősének és mindennapi életének prototípusait. Úgy gondolom, színészeink ma nagyszerűen eljátszhatják mondjuk a kubai felkelőket, anélkül, hogy jártak volna Kubában. Lehet, hogy a hétköznapi élet pontossága hiányozni fog, de meglesz a nagy emberi igazság, a művész szenvedélyessége és határozott álláspontja, amelyek már önmagukban is kiirtják a rutint. Az "igazságocska" és a "társadalmi hősök" sablonjai ellentéteseknek látszanak. Az előbbi a hétköznapias részletezésben, a hétköznapi cselekedetek külsődlegesen aprólékos igazságában fejeződik ki, a második bizonyos emelkedettségben, megcsontosodott képletességben. Valójában ez a két szélsőség megegyezik abban, hogy mindkettő közömbös az élettel szemben és rosszul ismeri az életet, a tegnap megtaláltat használja fel és igyekszik mainak feltüntetni. És amig minden szinész minden előadásban át nem éli a szerep gondolatait, meg nem határozza, hogy minek
