Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
J. Poljakova: A hagyomány fonákja
77 gn. pártiltkár, akit a Petrarca szonettjében Szverálin játszik. Már nagyon elkoptatott dolog összehasonlítani a művészeti újítót az úttörővel, aki ott tapossa ki az ösvényt, ahová, mint mondani szokás, ember nem tette még a lábát. A banalitás azonban mégis pontossá teszi a hasonlatot. Az elsőnek a legnehezebb; az utána következők hozzáadják a maguk munkáját ahhoz, amit ő már elvégzett, aztán a kitaposott utón nagy tömegben és biztosan haladnak az elkerülhetetlen utánzók, akik már nem fejlesztik, csak felhasználják a már magtaláltat és tömegével gyártják a sablonokat. Már nem kell keresni a hős arculatát, egyszerűen hozzá kell szabni a kész magatartást, hangvételt, taglejtéseket és kész a kép, amely tökéletesen élethü, bár azokra a gipszből készült labdarugó és uszószobrokra hasonlít, amelyek ott találhatók Arhangelszktől Szocslig minden parkban. "Az arcjáték, a hang, a mozdulatok segítségével az iparos színész a nézőhöz csak külsődleges sablonokat tud eljuttatni, amelyek állítólag az emberi lélek külső életét fejezik ki, valójában azonban egy nem létező érzés halotti maszkjai - irta Sztanyiszlavszkij. - Megvannak a fogások az összes elképzelhető emberi érzés és szenvedély kifejezésére... Megvannak a fogások a legkülönbözőbb társadalmi rétegek egész alakjainak és típusainak utánzására /a parasztok a padlóra köpnek, ruhájuk ujjával törlik meg az orrukat, a katonák sarkantyújukat pengetik, az arisztokraták lornyettjükkel játszanak/; egész korszakok bemutatására is vannak fogások..." Ezeket a szavakat több mint huszonöt évvel ezelőtt irta le olyan fogásokról, amelyek már akkor is többszáz évesek voltak. Be semmi sem mutat arra, mintha ezek a fogások ki akarnának halni. Szverdlln, Lev /sz. 1901/ Vahtangov tanítványa, a Majakovszkij Színház egyik vezető színésze.
