Szekeres József (szerk.): A színész művészete ma. I. - Korszerű színház 51-52. (Budapest, 1963)
A színész művészete ma
15 A modern iskolákról és irányzatokról beszélve feltétlenül felmerül a szinészek oktatásának és nevelésének problémája, amely természetes módon függ össze a színész művészetének problémáival. Elméletben akármilyen sokat lehet beszélgetni "irányzatokról" és "művészi hitvallásokról", ha a gyakorlatban annak tanúi vagyunk, hogy tömegével születtek a színházak mellett olyan stúdiók, amelyek két-három év alatt már a színpadra lépő szinészt készítenek elő. A szinészneveléssel ezekben a stúdiókban nem Sztanyiszlavszkij tanítványai, még csak nem is Sztanyiszlavszkij tanítványainak tanítványai foglalkoznak, hanem az illető szinház színészei, akik valamilyen oknál fogva hajlamot éreznek magukban a pedagógiához, de egyáltalában nem mindig van meg a hozzá szükséges adottságuk és tehetségük. Itt aztán nemcsak arról nem lehet komolyan beszélni, hogy valaki valamelyik irányzathoz vonzódik, hanem még a színész egyszerű képzéséről is nevetséges szólni. A szinésznevelésnek ez e helyzete emellett lerombolja a szovjet szinház nagyszerű hagyományát, a szinészi foglalkozás értelmiségi voltának hagyományát. Pedig úgy tűnhetnék fel, hogy éppen ezt a hagyományt támogatja ma életünk, amelyben mind fontosabb helyet foglal el az értelmiségi beállítottságú ember. Az élet az emberi ész magasrendűségének számtalan példájával szolgál. Szemünk láttára alakul ki az embernek, a kommunista társadalom építőjének uj típusa. Ma intellektusra van szüksége az önműködő gépsort irányitó munkásnak, a lépkedő exkavátor vezetőjének, a kolhozparasztasszonynak, aki a mezőgazdasági technika tanulmányozásához fog. A technikai és szellemi képzés utján emberek milliói válnak értelmiségivé. Ez az uj embertípus utat keres a színpadra, vagy néha már meg is jelenik drámairásunkban. Az a színész
