Kerr, Walter: Színház Amerikában - Korszerű színház 47-48. (Budapest, 1963)
Bevezető
mintha világképük a valóságtól függetlenül, egyes-egyedUl saját beteges agyukból pattant volna elő. Az abszurd dramaturgia, bármennyire eltorzult reakció is, mégis reakció - egy olyan társadalmi rendre, amelyet ezek az Írók öröknek, az ember jellemvonásaiból fakadónak látnak. Ha Kerr ezt kimondaná, ha ezt a tényt a tőle megszokott éleselméjűséggel és elmélyiiltséggel elemezné - átlépné a maga polgári Rubiconját. Hem teszi. De gyakran borotvaélen táncolva közeleg e megállapításhoz. Döbbenetes a New York Herald Tribune kritikusának tollából olvasni ezt a tömör érvelést: "... legyünk a lehető legóvatosabbak, amikor bármelyik drámaírót arra kérjük, változtassa meg ábrázolását erről a mai, I960 körüli világról, amelyben él. Könnyen lehet, hogy éppen ezt a mai, I960 körüli világot, amelyben él - ezt kellene orvoshoz vinni." Bgy kritika zárómondata, csattanós és szándékoltan mellbevágó befejezése ez; holott kezdő mondatának kellene lenni. Es határköve egyben Kerr világszemléletének is. Szén túl nem lép. De amit ezen belül müvei, az rendkívül figyelemreméltó. Ez a határvonalon való tánc egyébként sok állásfoglalásából elleshető. Szellemesen bírálja például a Kafka és Joyce müveiből készült dramatizálásokat, a racionalizmus és a dráma műfaji védelmének álláspontjáról; de amikor azt bizonygatja, hogy ezek a müvek miért nem valók szinpadra, óvatosan megmarad a dramaturgiai érvekkel való bizonyítás ellenpróbájánál. A Broadway szezonja, amely nem létezik cimü Írásában az amerikai színház anarchikus életritmusát bírálva a tervszerű kultúrpolitika álma merül fel előtte, a vágy egy karmester vág: egy konyhaséf iránt, aki az évad színes harmSniájáró1 gondolkodnék; de meghátrál az előtt, hogy a társadalmi rend és a színházi struktúra - tüneteiben oly szellemesen bírált - összefüggését mélyebben felvesse. Sok megállapítását, elemzését nyugodtan magunkénak vallhatjuk; a marxista esztétika spontán kis győzelmei ezek, de maga az átfogó szemlélet jellegzetesen polgári. A vezető nyugati lapok hasábjain Kerrhez hasonló jelenséggel nem igen találkozhatunk; ha egy Brook Atkinson, egy J.-J. Gautier, egy Robert Kemp, egy Martin Esslin munkásságát szemmel követjük, Ítéleteik, nézeteik szinte törvényszerűen mondanak ellent a mi álláspontunknak. Közülük még a konzervatívabbak is készségesen hajlandók kacérkodni a legszélsőségesebb avantgárddal, bármily rosszul áll is ez nekik, elsősorban sunyi, ki nem mondott politikai meggondolásokból; mások gátlástalanul támogatják a legsekélyebb, legproblémátlanabb bulvár kommerszializmust. Walter Kerr elkésett jelenségnek tekinthető; a század eleji haladó polgári színházi mozgalmakat kísérték ilyen fegyverzetű, ilyen szemléletű kritikusok; de Kerrben még ennél régebbi, racionalista-liberális áramlatok is 5
