Kerr, Walter: Színház Amerikában - Korszerű színház 47-48. (Budapest, 1963)

III. Néhány Shakespeare-előadásról

Csinos tablók

Csinos és vonzó tablókkal gyakran találkozhatunk. Duncan koronáját például fáklyafény kíséretében viszik át a halott szobájából az élők lakrészébe, és a menetet a kulisszák mögül valami halk és felismerhetetlen, roppant érdekes bugás kiséri. Amikor Macbeth lakomáján a vendégek zavartalanul szaladgálnak Banquo szelleme körül és előtt, a rendezés ezzel ügyesen emeli ki a fantom irreális voltát.

A döbbenetes pillanat, amikor Duncan fiai rögtön a vérontás után megjelennek, szintén szellemes megoldást nyer: a fiuk a jelenet fókuszába kerülnek, miáltal megrendülésük és gyászuk igen hatásosan domborodik ki. És egy későbbi jelenetben Malcolm alakitója, John Stride^ olyan okosan és keserűen tudja előadni szövegét, hogy megerősít hitünkben: a társulatnak még nagy nyeresége lehet ez a fiatalember.

De az előadás egésze, a rituális, szertartásszerü elemek hangsúlyozásával, a jelmezekkel, amelyeket mintha rávéstek volna a színészekre,valamiképpen a késői Eisenstein keresetten barokk vizuális hatásaira emlékeztet.

Vagy hogy némileg közelebb kerüljünk a témához és Shakespeare-hez: úgy érezzük, mintha régi barátaink, a Hamlet Szinészkirálya és Szinészkirálynéja, úgy határoztak volna, hogy megtartva sakkfigura-szerü fellépésüket, ma este más darabot játszanak el.

A beszéd tiszta, és a játék magabiztos mesterségbeli tudásról tanúskodik. De mi, nézők, valami titokzatos okból, szenvedély helyett idegcsillapitót kaptunk.

1962. február 8.

A fiatal John Stride, az uj angol klasszikus hős-reménység Liverpoolban kezdte pályáját; 1958-ban került az Old Vic-hez, ahol első főszerepét a Zeffirelli-rendezte Romeo és Júliában kapta.

122