Kopecký, Jan: Befejezetlen harcok. II. A színház a szocialista forradalomban - Korszerű színház 45-46. (Budapest, 1963)

I. Előszó - II. Szövetségesek és ellenségek

ráadásul könnyen meg tudják védeni magukat a nagy eszmei szándékokkal is, abba a reménybe ringatva magukat, hogy az igényes követelmények sűrű ismétlésével kiérdemlik a kriti­kusi elviség hirnevét. Miről ismerszik meg tulajdonképpen a kritikában a te­­hetségtelenség? Mondottam már: egyetlen beszámolóból ezt nem lehet megismerni. Ehhez hosszabb időn át, egy vagy esetleg több idényen keresztül kell figyelni egy rovatot vagy egy kri­tikus működését. Csakis az ilyenfajta filmszalag, amelyet hosszabb időtartam alapján vizsgálhatunk, mutatja meg, hogy kihez van szerencsénk: vajon kritikushoz-e, aki igyek­szik a fejlődés közös müvében résztvenni, avagy kibichez-e, aki élősködik rajta. Az eléggé biztos ismertetőjegyek egyi­ke, persze nem az egyedüli, legtöbbször abban rejlik, hogy az ilyenfajta kritikus kinosan óvakodik attól, hogy az asz­talra rakja kártyáit, és olyan szintetizáló igényű cikkel lépjen elő, amely lemeztelenitené színikritikusi egziszten­ciáját. Ezért aztán kommentál; bemutatóról bemutatóra sza­ladgál és futószalagon ontja az "Ítéleteket", amelyek job­bik esetben puszta pillanat szülte szubjektív impressziók, rosszabb esetben töredékek azokból a véleményekből, amelye­ket a szünetben az un. "mérvadóktól" hallott. Mindenről ir, válogatás nélkül, gyorsan, rosszul, soronként fizetve, gyakran mellékfoglalkozásként, a felkészüléshez szükséges idő nélkül, anélkül, hogy lehetősége lenne Ítéleteit át­gondolni; olyan feltételek között dolgozik, amelyek eleve kizárják, hogy a művészet sorsának alakításában komolyan részt vehessen. Ezenfelül nem egyszer ki van téve a fölóje rendelt szerkesztő kényének-kedvének, amely szerkesztő ugyan nem ért a színházhoz és egyedül sohasem merészelne nyilvánosan bármilyen véleményt hangoztatni róla, de szer­kesztőségi helyzete teljhatalmat biztosit számára, hogy a beszámolóból tetszés szerint húzzon vagy abba bármit be­szúrjon. A kritikus pedig csak ir és ir, teleirja a papi­- 138 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom