Craig, Gordon: Hitvallás a színházról - Korszerű színház 42. (Budapest, 1962)

Kulcs az életemhez

lennie, bissen annyira hasonlítottam Hamletihez - nemcsak gyengeségeink, de szinte helyzete is azonos volt az enyémmel.

Én is elvesztettem egy apát - én is más férjnél láttam anyámat. Akkoriban eltúloztam ezeket a dolgokat és feltételezhetőnek véltem, hogy a mostohaapám megmérgezhette apámat,amint Harpendenben, gyümölcsöskertjében aludt. És alva, eltűnt. Mert egy napon észrevettem, hogy már nincs többé ott - hiányoltam - de ő csak legsötétebb látomásaimban jelent meg. Szégyenkezve ültem ott egyedül - ugyan mi miatt? Mindig kisértett ez az apa, aki volt, de már nem volt ott - és minél tovább tartott ez a helyzet, annál jobban gyászoltam. Suttogók vettek körül - hallhattam őket - hallhattam suttogásaikat és találgathattam, hogy mit mondanak.

Elfutottam. Futottam erre... és arra. Végre, kimerülve, szobámba értem és könyveim között kerestem menedéket - először az egyikben - aztán egy másikban - és Montaigne humánus lapjai között találtam meg a hiányolt nyugalmat - és ott, abból a könyvből,valami módon, apám hangját hallottam. Ezért Montaigne mindig velem maradt - most is, amikor ezeket irom, itt van előttem. Néha, úgy gondoltam, más könyvekből is hallom ezt a hangot, amelyet úgy vágytam hallani - Heine prózai meséiből - abból, amelyik Maximilian Máriájáról szól - és néhány dalából is.

Anyámat mindennap láthattam, bármely nap, és nagyon szerettem -, de bármilyen furcsán hangzik is, apámat jobban szerettem. Nem dolgozott annyit értem, mint az anyám. De azért én nem szerettem kevésbé. Ő a maga útját járta - anyám is a magáét: anyám engem és nővéremet magához vett és én sokszor arra gondoltam: "vajon nem hiányzunk-e majd nagyon apánknak?" - |s most már tudom, hogy néha milyen rettenetesen szeretett volna minket látni. Mert anyám az ő érzéssel teli szivét szerette és anyám érzéssel teli szivét szerette ő - az ilyeneket hivják úgy: szerelmesek.

19