Tairov, Alekszandr: Színház béklyók nélkül. Egy rendező feljegyzései - Korszerű színház 41. (Budapest, 1962)

A színpadi atmoszféra

vető lényegének; de a színpadi atmoszféra megformálásához szükséges egyik fontos mozzanatot még eldöntetlenül hagy­tuk. Akinek valaha is alkalma nyilott, hogy részt vegyen egy úgynevezett diszletpróbán, vagy aki megfigyelte, ho­gyan bontották le a diszletmunkások valamely előadás után a szuffiták gyenge fényénél a színpadot, azt sajátos érzés fogja el, ugyanaz az érzés, amely bennünket is - ilyen pillanatokban - akaratlanul és elhárithatatlanul megragad. Ülünk a sötét, üres nézőtéren és nézzük a színpadot. Az egyik előttünk függő háttér hirtelen a földre zuhan és a levegőben lengő kötelek jelennek meg. A kötelek furcsa fénysugarakkal keverednek a leeresztett háttér mögött és az állványok kísérteties csontvázaiból, meg a felfordi­­tott, már értelmetlenné vált díszletekből fantasztikus ha­jók és árbócok születnek; szűzies őserdők omlanak össze és végtelen összekuszáltságban csalogatóan húzódnak el bi­zonytalan ób titokzatos folyosók. A munka tovább folyik. Különböző helyeken suhogó vásznak és szövetek lebben­­nek fel vagy úsznak el a némaságba és sötétségbe; szeszé­lyes mozgásuk mindig uj és uj látomásokat kelt és a szem­lélőt mágikus erővel a fantázia orgiájára csábítják. "Ó, ez a színház!" kiált fel a szemlélő és vidám iz­galomba hozza a különben mindig oly nyugodt és mozdulatlan színpadi atmoszféra váratlan dinamikus kitörése. Ezek a szinház láthatatlan szellemei, amelyek a ha­lott és egykedvű diszletdarabokat a cselekvés őskori vará­zsával keltik életre. Ilyenkor az ember egy uj, csodálatos színdarabról kezd álmodozni, amelyben a szinház dinamikus őseleme nem­csak a színészeket, hanem egész környezetüket is részeg forgatagba ragadja, úgy hogy az alkotó emóciók legmagasabb fokának pillanatában, a színpadi akcióban megnyilvánuló kitöréssel egyidejűleg, az egész színpadi atmoszféra szét­- 81 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom