Nyemirovics Dancsenko, Vlagyimir: Az igazság színháza - Korszerű színház 38-39. (Budapest, 1962)

Beszélgetések az ifjúsággal

Amikor a temperamentumról beszélek, ez az őszinteségre vonatkozik. Egyáltalán hogy lehet két temperamentuma egy élőlénynek, egy olyan élőlénynek, mint a színész? Nekem valahogy soha nem jutott eszembe, hogy lehet temperamentuma a színésznek és külön temperamentuma az alaknak. Ez minden esetben az illető egyén, az illető szinészegyéniség temperamentuma lesz. Itt van a maguk szinpadi temperamentuma, akárhogy hivják is: a maguk temperamentuma vagy az alak temperamentuma. Mindig a maguk temperamentuma lesz benne az alakban.- Nekem egyféle szinészi temperamentumom van - kezdte magyarázni a kérdést felvető színész -, s ezzel a temperamentummal kell eljátszanom, mondjuk, Hamletet, egy másik színésznek viszont másfajta temperamentuma van és neki is Hamletet kell játszania.- De maga fogja játszani! - mondja Nyemirovies-Dánosé nko - A taga Hamletjében a maga temperamentuma lesz, a másikéban meg az övé. Maga úgy játssza el, hogy az alakításba saját temperamentumát viszi bele; a sajátján kívül nem vihet bele más temperamentumot, ha őszinte színész akar lenni. Ha nem lesz őszinte szinész és nem él a szerepben, hanem csak "alakitja" a szerepet, akkor talán elképzeli magában, hogy Othello igy zokogott, Hamlet pedig igy sirt. De egyik alakításában sem lesz mozgás, mert az alakítás hamis lesz. Az egész nézőteret csak sa.iát idegrendszerével, salát temperamentumával tudja magával ragadni, itt persze sok függ tőle, hogy milyen tehetséges. Lehetséges, hogy a színpadon a legőszintébb könnyeket ontja, de ezzel nem indítja meg a nézőteret. Lehetséges, hogy ilyen szempontból a maga idegrendszere nem tud hatni a nézőkre. És ellenkezőleg egy másik szinész éppen csak hogy mozgásba hozza azt az idegét, amely a könnyeket váltja ki és ehhez egy olyan mozdulatot párosit, mintha egy pillanatra letörölné könnyeit - és máris zokog a közönség. Ennek az a magyarázata, hogy az illetőnek ezek az idegei ké- 55 -