Knyebel, Marija: A színészi szó - Korszerű színház 35-36. (Budapest, 1962)

A színészi szó

Abban a pillanatban, ahogy a színész az elbeszélésben előforduló szereplőket utánozni kezdi, közérzete elkerülhetetlenül hamissá válik, mert kisiklik kezei közül az alapvető és a legfontosabb, elveszti önmagát, vagyis a beszélőt, aki kezében tartja a hallgatóságnak elmondandó elbeszélés fonalát.

Sztanyiszlavszkij mindenféle szentimentalizmusnak ellensége volt. Megkövetelte a színészektől azt a képességet, hogy fel tudják tárni a szereplők belső világának legnélyebb rétegeit is ás arra a rendkivüli egyszerűségre, természetességre és igaz megnyilvánulásra szólította fel a szinészt, amely nélkül nincs igazi művészet. Az igazi szépség nevében harcolt a művészetben a cifrázás ellen és harcolt az apró igazságocskák ellen a nagy igazság nevében.

Ugyanezt követelte meg a művészi beszédről tartott előadásokon is.

Fordítsanak mindent komolyra - mondta Sztanyiszlavszkij. - Ne édelegjenek a Szépség leírásakor. Arra biztatta a pedagógusokat, hogy egyszer s mindenkorra tiltsák meg a tanítványoknak, hogy édeskésen beszéljenek a természetről és hasonló módon Írják le a tárgy külsejét (a virágot, az eget, a napot).

Ne külseje után Ítéljék meg a tárgyat, hanem annak alapján, hogy mia viszonyuk a tárgyhoz. És ne Írják le nekem egy ember külsejét hangsúlyok segítségével. Tegyük fel, hogy a Merénylő cimü elbeszélésben a biró ostoba, dölyfös. írják körül számomra ennek az embernek belső lényegét és saját viszonyukat ez iránt az ember iránt.

Akkor aztán tudnak majd harcolni a közvetlen átalakulás ellen.

Mondok valami bo-o-o-rzasztó dolgot (de, hogy mit, azt még nem tudja senki). Milyen csu-u-u-dálatos a hold, milyen zö-ö-ő-öld a fü. A szint és az izt nem lehet megjátszani. Mondják el saját viszonyukat az adott- 80 -