Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

összeegyeztethetetlen világban mozog. E két elem között a mozgást és a hangmagasságot illetően lényegbeli különbségek vannak. A zene lerögzíti az ütemet és a "tempót", de a szó nem engedelmeskedik e törvényeknek; egy szinész sosem mondja el ugyanazt a mondatot szigorúan azonos ütemmel vagy hanglejtéssel... Jól tudom, hogy van olyan színpadi zene, amely nyitányokból, közjátékokból, különféle közzenékből áll és aláhúzza a szinpadi alakok belépését, akikre úgy aggatnak rá egy-egy témát, mint valami ruhadarabot. De ez esetben a zene "berendező" vagy hézagot kitöltő szerepet játszik, ez pedig csökkenti hatáslehetőségét. A zene vagy "kíséretet", "fioriturát" alkot, azzal a céllal, hogy kiemeljen egy drámai momentumot /lásd a régi melodrámák hírhedt zenekari tremolóját/ vagy a "szórakozás változatosságát" biztosítja, mint például a Labiche vigjátékaiban előadott alkalmi dalok. Másfelől a színházi zene partitúrája nem engedheti, hogy "a darab szükségletei szempontjából" zenei értelmének rovására használják fel, és ezt a két szempontot gyakran igen nehéz összeegyeztetni; hiszen egy rendes zenei frázis általában lassítja a drámai cselekményt, és egy zenével kisért epizód néha olyan áldozatokat követel a zenétől, amelyek annak zenei értékét súlyosan megkárosítják.

A néhány helytálló megfigyelés ellenére, amelyek egy vérbeli zeneszerző gondolatmenetében szinte természetszerűleg bukkannak fel, mégsem foglalhatunk el ilyen kategorikus álláspontot. Vitathatatlan, hogy néha nagy nehézségekkel jár, ha azt akarjuk, hogy a zene valóban résztvegyen a cselekményben és ne csupán csatlakozzék a szöveghez vagy a cselekmt yhez; de ezeket a nehézségeket az igazi színházi ember meg tudja oldani. Erre számos közismert példa van. Sőt, még abban az esetben is, amikor a zenét csak diszitő

x/" A Le Mois cimü folyóirat 1932. 23. számában.- 72 -