Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Első rész: A rendezés elméletéről

Fontos, hogy ezen a téren se kísértsen meg a torzítás, azaz ne tulajdonítsunk túlzott fontosságot a díszletnek és a jelmeznek az előadásban, hanem tárjuk fel a lehető legpontosabban, milyen szerepet kell betölteniük a kifejezésben.

Az alak és díszlet, mondották e vonatkozásban, egy magasabbrendü fogalomtól, a drámától függ, amelynek a díszlet keretül kell, hogy szolgáljon. Tiltakozom e kifejezés: "keretül szolgálni" használata ellen. A díszletnek ugyanis valójában nem szabad "keretül szolgálnia", hanem az előadás szerves elemének, elidegeníthetetlen alkotórészének kell lennie. De a pontosság kedvéért hozzá kell tennünk: a díszletet a darabnak megfelelően kell megtervezni, azaz jobban és pontosabban kifejezve, annak a sajátos cselekménynek megfelelően, amelyet kiemel és jellemez. Aszerint, hogy ez a cselekmény lirai, tragikus, komikus, valószínű vagy a képzelet birodalmában játszódik, a díszlet dimenziója változhat; összképének nagysága vagy megjelenési formájának lényege azonban nem. "jegy átlagos arányú színpadon soha nem lehet egy közteret vagy egy palotát részleteinek összetettségében ábrázolni; azonban valamely, értelmesen választott és ügyesen bemutatott részlete elegendő lesz, hogy felkeltse a nézőkben az illúziót: most egy királyi palota egyik szobájában vagy egy köztér valamelyik sarkában vannak. A díszletező művésznek munkatársként kell számítania a közönség képzelőerejére; ha hozzáértően mozgatja meg, ez a képzelőerő tőle sem tagadja majd meg azt, amit a festőknek, a szobrászoknak vagy a régészeknek olyan bőkezűen megad. Egy Tizian-képen a rubin csillogása egy hanyagul meghajlított ujj elegáns vonalán elegendő hozzá, hogy egy egész királyi kéz látomását keltse fel; Rodin torzói pedig éppen a hiányzó tagok által — amelyeket mintha levágtak volna - keltik a nagyság és az erő benyomásét stb..."3^

J. Rouché, i.m.- 65 -