Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Első rész: A rendezés elméletéről
van ahhoz, hogy hatást gyakoroljanak a hallgató fülére. A színházban a kifejezett szövegnek /mind a mondatnak, mind a szónak/ minőségét a néző csak akkor érzékeli kisebb vagy nagyobb mértékben, ha a színésznek nemcsak tehetsége, de hangja is összhangban áll ezzel a minőséggel. Ennek szükségszerűségét a tragédia és a bohózat /e két véglet/ vonatkozásában elismerik; annál különösebb, hogy mellőzve a gazdag árnyalási lehetőségeket, a modern vígjátékban és drámában /kivételes esetektől eltekintve/ nem igen gondoltaik rá. A deklamáció alkotóelemei a dikció /amely magában foglalja a szöveg mintegy gépies tagolását és megértését egyaránt/ és a nyelv szinpadi tolmácsolása iránti érzék, amelyben megmutatkozik a színész drámai fogékonysága. b/ A mimika. Az emberi arc, az arcvonások formája és egymáshoz való viszonya alapján, több vagy kevesebb egyértelműséggel, többé vagy kevésbé nyilvánvalóan és árnyaltan fejezi ki az érzelmeket és gondolatokat. A fiziognómiatan azzal foglalkozik, hogy a szó szoros értelmében tudományosan tanulmányozza azt az izommechanizmust, amelyet a színésznek irányítania és fejlesztenie kell, ha "ki akarja fejezni" játékának egy részét. A színészi játék értékének foka gyakran a színész mimikájának minőségétől függ,természetesen deklamációjának és fizikai adottságainak minősége mellett. A mimika teremti meg a maszkot. A természetes maszkot a kikészítés /smink/ hozza létre. Ez, tekintetbe véve a világitás és a színpad távolsága által követelt felnagyítást, meghatározott terv alapján, kiválasztott vonalak és szinek segítségével hangsúlyozza vagy alakítja át a színész vonásait. A mesterséges maszkot, amely a színész arcát teljes mértékben helyettesíti, művész rajzolja, a rendezés kívánságainak megfelelően. Az egész görög és római szinház, mint tudjuk, maszkot használt, mert*lényegében ez tette lehető-60 -
