Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Első rész: A rendezés elméletéről
mint egy ellustult rutinról. Elmúlt egy század, amelyben a szokások rohamos gyorsasággal alakultak át; egyedül Correille-t és Bacine-t béklyózta mozdulatlanság, csak órájuk nehezedett továbbra is az Első Császárság görög-római limlomja. Ez a magyarázata annak a furcsa legendának, hogy a klasszikusok unalmasak. Az előadásmód mögött már nem lehetett ráismerni a műre... De müveik méltó felujitása korántsem azt jelenti,hogy újra aranyozzuk a keretet anélkül, hogy megtisztítanánk a képet, sem azt, hogy a müvet az éppen uralkodó sznobizmusnak megfelelő díszletekkel és jelmezekkel köritjük és kísérletet sem teszünk rá, hogy ismét megleljük saját, jellemző ritmusát és érzésvilágát. A tucatujitók kitalálták a frakkos Hamletet, amint a sporttrikós sírásóval beszélget; sofőrroverallba öltöztették a Julius Caesar római népét avagy fehér pincérkabátba Scapint. A képzeletnek ezek a játékai éppoly olcsók voltak, mint amilyen fölöslegesek. A másik oldalon első látásra csábitónak tűnhet, hogy megközelítsük az eredeti előadást és felidézzük - sőt, néha helyre is állítsuk - azokat a körülményeket, melyek között a szóban forgó müveket bemutatták. Az ilyen rekonstrukciók, még ha tökéletesek is, mindenesetre csak intellektuellek számára való kísérletek, bár, mint ilyenek, bizonnyal érdekesek, különlegesek és tanulságosak is. De vajon a mai közönséget igazán úgy mozgatnák-e meg, ahogyan kell, azaz nem értelmében, hanem érzelmeiben? Vajon egy olyan előadás keretében, amely hasonlit az egykori közönség élményéhez, olyannak látja-e majd a müvet, amilyennek az a közönség látta és olyannak, amilyennek szerzője akarta? Ha erre igenlően felelnénk, ezzel feltételeznénk, hogy az ember nem változik a korral, márpedig ez, ha egyáltalán igaz, legfeljebb csak tudatának legmélyére érvényes. Ezen túl jól tudjuk, milyen mélyek a különbségek, nemzedék- 56 -
