Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)
Második rész: A rendezés gyakorlatáról
ni" a zenét, meghagyva ugyanakkor saját, önálló életét és egyben a drámai követelményeknek is engedelmeskedve Jía az elemek teljes számban együtt vannak, a döntő szó mindig a rendezőé. A zenét egyébként meríthetjük klasszikus vagy modern zeneszerzőktől is, hanglemezek vagy más forma alkalmazásával. A próbák során gyakran kiderül, hogy egy jelenet nem "ül", hogy a szavak, még ha szinpadképesek is, a játékkal együtt sem tudják megteremteni a szükséges érzelmi hőfokot. Gaston Báty helyesen jegyezte meg, hogy egyáltalán nem kell a különféle kifejezési eszközöktől ugyanannak a témának egyidejű tolmácsolását követelni, mert ez csak zűrzavart és pleonazmust eredményezne: "A feladat, éppen ellenkezőleg, az, hogy a közös témában felfedezzük azokat az elemeket, amelyek az egyes művészetek sajátjai és amelyeket a témának igy is kell érvényesítenie." Abból az alkalomból, hogy Gémier a Comédie des Champs-Élysées-ben szinre vitte Paul Claudel Angyali üdvözletét, az iró maga hangsúlyozta a zene szerepét és követelményeit. Hallgassuk meg példaképpen Írásának következő részletét: "Van a drámában egy jelenet, ahol a családfő, hosszú utazása előtt, utoljára szegi meg a kenyeret az asztalnál összegyűlt gyermekei és szolgái számára. Ez is olyan elképzelés, amely papíron roppant egyszerűnek látszik, a színpadra átültetve azonban nehezen menekülhet meg attól, hogy nevetségessé ne váljék. Valóban, az előző előadások során, valahányszor ezt a megindító képet néztem, mindig valami hamis felhangot éreztem és borzongás futott végig gerincemen. Gémier, a maga óriási színházi tapasztalatával, egy percig sem habozott: Ide zene kell! - kiáltott fel. Hoztak valamilyen harangjátékot és a jelenet diadalmasan érvényesült, mert a hangok zengése megadta neki azt az atmoszférát,azt a burkot, azt a mél- I. I. cikk. /Le Mois. Párizs, 1932. 23. sz./- 126 -