Moussinac, Léon: Kézikönyv a rendezésről - Korszerű színház 32. (Budapest, 1962)

Második rész: A rendezés gyakorlatáról

Gátló tényezőként lép közbe az egyéni módszer és gyakorlat. Pedig a leirt, ábrákkal és jegyzetekkel ellátott színpadi kompozícióban legalábbis a szakembernek fel kellene tudni fedezni azt, ami a művész akaratának és tehetségének sajátjai találékonyságot, a hozzáértést, az Ízlést, a géniuszt. Másszóval a feljegyzés eszközeinek /hogy mégiscsak valámi hasonlatot alkalmazzunk/ egyenértékűnek kellene lenniük egy szimfonikus partitúráéival vagy még inkább egy film technikai forgatókönyvéivel. Nos,ilyen általános módszer vagy közös feljegyzési rendszer, amely hasonló lenne a zeneszerzés vagy a film /többé-kevésbé már kialakult/ eljárásaihoz, nem létezik. Minden rendező saját szükségletei vagy épp különcségei szerint talál ki jeleket és ábrákat, amelyek megvilágítják és lerögzítik szándékait a maguk sorrendjében és igy, képzelőereje segítségével, és mivel már látja a játékot, lehetővé válik, hogy először az előkészítés, majd a gyakorlati munka során kikisérletezze a részleteket.

Nyilvánvaló, hogy lehetséges lenne a feljegyzési módszereket lerögzíteni. Ily módon túlélnék a legjobbak tapasztalatait és az oktatás gyakorlati próbájából szűrődnének le. Egyelőre azonban a rendezők, legtöbbször.emlékezetükre hagyatkoznak és egyes kivételektől eltekintve ritka eset, hogy jegyzeteket készítenének vagy készíttetnének munkatársaikkal. Ezért aztán legtöbbször egy rendezésből nem marad az utókorra más, mint legfeljebb az ügyelőpéldány, a diszletmakettek, a jelmeztervek, a zenei partitura és néhány fénykép... A filmet e téren szinte soha nem használták fel a megőrzés eszközeként, eltekintve bizonyos töredékes, epizodikus vagy festői szándékú megörökítésektől?/

Az előadásnak ez a film utján való "megőrzése" egyébként csak megközelítő és viszonylagos lehet, a fényképezés és a beállítások követelményei miatt /nem is szólva az objektiv sajátos értelmezési módjáról/.