Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)
II. A színészről
1 III Barrault-nak saját rendezéseit elemző tanulmányai közül talán a legkiemelkedőbb, a legharmonikusabb az Oreszteláról szóló. Egy nagy előadás körvonalai bontakoznak ki szemünk előtt a sorok olvastán, egy nagy előadásé, amely hónapokon át szivta magába szervezőinek egész gondolatvilágát. A mü lebilincselte, rabul ejtette és nem engedte el őket. Az okos szenvedély sugárzik ezekről a lapokról, amely a mii egészének rajongó szeretető mellett semmilyen részletről nem feledkezik meg, és egyforma gonddal foglalkozik a maszkok, a zene, a diszlet, a jelmez, a kórus, a mozgás problémáival, hogy egyéni és egyben helytálló választ adjon rájuk. De a részletkérdések elmélyült és artisztikus megoldásán túl hogyan állunk a főkórdéssel: a mü eszmevilágának megértésével és tolmácsolásával? Nos, e sorokból úgy tetszik, mintha Aiszkhülosz géniuszának bűvös erejével valamiféle győzelemre segitette volna a realizmust a Marigny színház falain belül. Az Oreszteía Barrault-féle értékelésében két álláspont küzd egymással. Ismét fel-felmerül az általános szorongás, az embert minden ébredéskor lerohanó misztikus, elvont félelem, mint a dráma fő mondanivalója, hogy aztán más helyeken ez a rettegés nagyon is konkrét társadalmi alapozást kapjon; mintha, csak Barrault olvasta és megszívlelte volna Engels zseniális Qreszteia-elemzését. Aiszkhülosz a reneszánsz embere, az Oreszteia olyan jellegzetes reneszánsz-alkotás, amilyen a Hamlet; a régi, embertelen törvényektől való szorongást vetkőzi le diadalmasan az ember, a demokrácia és az emberi értelembe vetett hit sugárzó csillagzata alatts ez a trilógia befejezésének értelme, a trilógia egészének mondandója és ezt Barrault több helyen is csodalatos megjelenítő erővel tárja fel. És ez az uj, stabil egyensúlyi állapot a maga ellenállhatatlan optimizmusával a szkeptikus, pesszimista művészt is megejti; a harmónia, a derű, az emberi sors jobbra válásának lehetőségében való bizakodás talán itt jelenik meg első Ízben Írásaiban. És a gondolatmenet ezzel a valóban dialektikus szellemű megállapítással zárul: "Bebizonyosodik, hogy mindent, ami igazán szép ezen a világon, az ellentétek összehangolása teremt meg."- 59 -i
