Barrault, Jean-Louis: Gondolatok a színházról - Korszerű színház 31. (Budapest, 1962)

I. Hogyan jön létre bennünk a színház?

jelen élet újrateremtésére. Valóban: az ember testében vajon nincs-e meg a mozgás középpontja /a gerinc, amely hajlékony, mint a korbács/, a szüntelen váltakozás középpontja /a légzőszerv: az állandó befogadás és visszaadás/, és a ritmus székhelye /a szív, ez a boszorkánymester/?

Hogy kifejezhessük azt a csodálatos és megdöbbentő érzést, amelyet akkor érzünk, amikor egyedül küzdünk az egyetemes élettel, elegendő kiszolgáltatni az embert a térnek, az egyént a világnak; az egyet a végtelennek, az ént a mindennek. Ezért van az,hogy a színház lényegében a belső világ és a külvilág, az egyén és a közösség összecsapása.

Amikor ez a "kiválasztott" ember, vagyis az eézményi szinész, tudatára ébred az ő tér-jelene csendes zsongásának, úgy viselkedik majd, mint mi az imént. Elsősorban szorongást érez, majd vérmérséklete vagy hangulata szerint vagy kifejezésre juttatja a metafizikai, azaz az isteni drámát, amelynek színházi formája megegyezik a vallási szertartások titkos jellegével; vagy pedig, hogy önmagát megnyugtassa, maga is fütyörészni kezd, vicceket mesél, mindenféle bolond tréfát csinál, "félelmet-kergető" meséket talál ki. Ebben az esetben színjátszása azt a szabad, nyilt formát veszi fel, amellyel a "farce"-okban, a karneválokban, az ősi bacchusi szertartások azatirdrámáiban találkoztunk.

Ezzel az élettel szemben, amely hirtelen mint valami "tünemény" tárul fel előttünk, szorongásunk kétféle érzelmi-indulati magatartást parancsol ránk. Vagy szublimáljuk, isteni rangra emeljük ezt az életet és akkor szembenézhetünk vele, és ez az élet tragikuma: maga a tragédia; vagy pedig úgy teszünk, mintha észre sem vennénk, elporlasztjuk, s akkor át tudjuk engedni magunkat mindenféle vidámságnak, vagyis az élet komikumának: magának a komédiának.

Az első esetben "hitelt adunk" az életnek, elfogadjuk; ezért olyan felemelő a tragédia.- 19