Vallentin, Maxim: A rögtönzéstől a színdarabig - Korszerű színház 30. (Budapest, 1961)

Örök elégedetlenség

szemben. Dalán a nézőn mait, hogy elmaradt a zárt közösség érzete? Ebben az esetben olyan nézővel volt dolgunk, aki eddig jóformán nem is látott színházat, vagy legalábbis nagyon ritkán.! tetszésnyilvánítás erősebb volt a szokottnál, és mindjárt kezdetben mindnyájan különös fogékonyságot éreztek a nézőben. Kern, a hibát magunkban kellett keresnünk és meg Is találtuk. Hi történt? Sohasem tudtuk ugyan teljesen száműzni alkotásunkból az "illusztrálás művészetét", és nem is akartuk, mert ott, ahol az ujra-átélés ereje a színészt elhagyja, segítségére siet, úgy működik, mint a felvonónál a biztositó berendezés, ha az egyik vontatóhuzal egyszer elszakad. De együttesünk tagjaiba mély ellenérzést oltottunk irányában, és megtanulták, hogy úgy féljenek tőle, mint az ember fél ereje elvesztésétől. És most mégis, az "illusztrálás művészete" csaknem az egész előadáson úrrá lett. Hogyan jutottunk idáig?

Súlyos hibát követtünk el, amelybe sok komoly színész és szinészegyüttes öntudatlanul beleesik. Színdarabunkon tovább akartunk tanulni, eközben azonban nem élő szervezetként kezeltük, amelynek tökéletlenségeit, töréseit és betegségeit energikus, de az életet mélységesen tisztelő orvosként, türelmes kitartással kipuhatoljuk, hogy kiküszöböljük azokat és az életet magasabb tökélyre segítsük. Előadásunkat úgy marcangoltuk a boncol^asztalon,mint egy hullát, hogy kizsigereljük. Itt nem működött egy izom; kivágtuk és megvizsgáltuk. Ott egy érben nem lüktetett a vér; felnyitottuk, hogy megtekintsük belsejét. Hát csoda volt, hogy színdarabunk elvérzéssel fenyegetett? - Úgy bántunk vele, ahogy eddig az etűdökkel szoktunk bánni, amelyeket elfelejthettünk, ha már megtették kötelességüket. így alkotásunk katasztrófáját készítettük elő: elhagyott bennünket az "átélés művészete” és színészeink többé nem tudták szerepeiket újra átélni. De az "illusztrálás művészete" szolgálatkészen beugrott és "megmentette az előadást."- 112 -