Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

Előszó (René Hainaux)

és végül is veszélyessé válhat, ha nem tudjuk, mit akarunk és milyen cél felé haladunk. Tekintsük át röviden a szélsőséges alkalmazás eseteit. Amikor az átlagolvasó egy regényről kijelenti, hogy "nagyon realista", ezen vagy nyers stílust vagy morbid témát ért. A filozófus számára viszont a realizmus az ideák platóni doktrinájából ered; a középkorban a skolasztika által használt kifejezés, amely, szemben a noininalizmussal és a konceptualizmussal, az univer sáliáknak objektiv létet tulaj donit ott, végülis, hozzánk közelebb eső időben, az idealizmussal kerül szembe, azt állitva, hogy az anyag mint az észlelés tárgya reálisan létezik. Művészeti területen maradva, a Littrészótár a francia olvasó számára egy tömörségében viszonylag kielégitő definiciőt ajánl: "Realizmus: ragaszkodás a világ eszményítés nélküli reprodukálásához. " És ezzel a vitát meg is nyitottuk. A realizmus ellenfelei számára az "eszményítés nélküli" kifejezés megfellebbezhetetlen elitélést jelent. A realizmus hivei számára viszont magába foglalja mindenfajta "idealizálás" elutasítását... és ezért megtapsolják! A kritikus vagy a szinházi ember ugy próbál menekülni a kétértelműségtől, hogy a "realizmus" szó mellé egy jelzőt ragaszt. Midőn Csehoy "pszichológiai realizmus"-át dicsérjük, ebben senki sem érez szemrehányást. Lukács György világosan kimutatja, hogy mi határolja el a "kritikai realizmus"^ a "szocialista realizmus"-tói. Néhány merész ember pedig odáig ment, hogy "mágikus realizmus"-ról beszél. Száz év alatt a "realizmus" sző értelme kétségkivül változatosabbá és egyidejűleg precizebbé is vált. Emile Zola volt egyike az elsőknek, aki rámutatott,hogy a realizmus nem merőbenformai kérdés: "Valamennyi régi formula, a klasszikus, a romantikus, a valóság átrendezésén és rendszeres megcsonkításán alapszik. Az alapelv az volt,hogy a valóság nem méltó rá, hogy ábrázolják; megkíséreltek tehát kivonni belőle valamilyen lényeget, valamilyen költészetet, azzal az ürüggyel, hogy a természetet meg kell tisztitani és meg kell nemesíteni. Mindeddig a különböző irodalmi iskolák csak azon a kérdésen civakodtak, hogy milyen öltözetben kell megjeleníteni az igazságot, nehogy az a közönség előtt szemérmetlenül mutatkozzék. A klasszikusok a peplumot választották, a romantika pedig forradalmat csinált, azért, hogy a páncélinget éa a rövid ujjú zekét divatba hozhassa. A lényeget illetően ezeknek az Öltö-