Sz. Szántó Judit szerk.: Realizmus a színházban (Korszerű színház 90., Budapest, 1966)

A realizmus az Egyesült Államokban (Henry Popkin)

vésbé drámai egy beszélgetés, annál inkább látszik valószerűnek és annál inkább tetszik ugy, hogy nem a szerző invenciójának terméke. Noha a The Brigb en a társalgás legalább olyan egyhangú, mint a Marty ­ban - a Living Theatre, a valóság impressziójának közvetítése érdekében, nem elégszik meg az ismételgetéssel. Két legnevezetesebb előadásában el­hiteti velünk, hogy olyan esemény tanúi vagyunk, amely számtalanszor megismétlődik, minimális változással. A The Connectionben a morfinisták estéről estére lázas türelmetlenséggel várják a kábítószert, amelyet "ösz­szekötő" -jűknek kell hoznia. Vitatkoznak egymással, félnek, hogy nem jön senki, dzsesszt hallgatnak vagy játszanak - és végül az "összekötő" megér­kezik. A The Brigb en nap nap után durván bántalmazzák, terrorizálják és verik a rabokat, de mindig egy bizonyos formula szerint:egy önkényes és ab­szurd magatartás szabályait elfogadva. Mindkét darab második részében né­mi változatosság tapasztalható: a The Connectionb en az Üdvhadsereg egy képviselője tör be és a The Brigben egy rab összeomlik, de ezek az eltéré­sek a normától csak akkor fogadhatók el, ha maga a modell egészében és részleteiben rögzített. Van egy sző, amellyel meghatározhatjuk ezt a változ­tatás nélkül folytonosan újra visszatérő formát, egy sző, amely talán túlsá­gosan is divatban van a szinházi és irodalmi kritikánál és ez a rituálé. Min ­den ilyen darab egy rituálét mutat be és reagálásunk erre a rituáléra ahhoz kötődik, hogy elismerjük annak szinházon kívüli realitását. Azt, ami törté­nik, ugy szemléljük, mint mindennapi tényt, mint olyasmit, ami állandóan folyik. Tudjuk, hogy az előadás idején a morfinisták várják szállítójukat és hogy a rabok rémületben élnek. Eltávolodtunk attól az eljárástól, amely a meseszövés ügyessége és a jellemábrázolás utján arról akar meggyőzni min­ket, hogy egyszer -éscsak egyetlenegyszer a történelem folyamán - Macbeth alkalmat és indokokat talált ahhoz, hogy megölje királyát. A "rituálé" olyan alkalmat mutat be, amely szüntelenül visszatér, és amely ennek következ­tében nem végződik sem csúcspontban, sem pedig egy konvencionális dra­maturgiai értelemben vett konklúzióban. A hatás az egymásra halmozódó és ismétlődő részletekből fakad. A The Connection a valóság impressziójának erősitése érdekében más technikát alkalmaz: azt hiteti el, hogy rögtönzött szinházi kísérlet részesei vagyunk. A közönség között négy idegen, köztük egy "szerző" asszisztál a szinpadonfolyó cselekményhez, amely hatalmába keriti őket és ketten közü­lük morfinistákká válnak. Mi, többi nézők valószinüleg ennek a négy idegen­nek a vendégei vagyunk és bármennyire gyűlöletesnek látszanak is szemünk­ben, be kell látnunk, hogy egy fő ponton hasonlítunk hozzájuk: azért vagyunk jelen, mert azt gondoljuk, hogy lehet valami élvezetes a morfium-kóstolás­ban. A darabon belüli darab ilyenfajta alkalmazása sajátos abban az értelem­ben, hogy igazolja a közönség jelenlétét; avagy azt mondhatjuk, hogy beve­zeti a közönséget a darabba. Azáltal, hogy ezt megállapítjuk, ujabb alkalom kínálkozik a rituálé sző használatára. Egy rituáléban nincs a sző szokásos szinházi értelmében vett közönség: valamennyi jelenlevő résztvevő is, mint ahogy a The Connectionben azok is vagyunk. - 40 -

Next

/
Oldalképek
Tartalom